Szegény Pongrátz Gergely, szegény Mansfeld Péter, szegény Wittner Mária. Amikor a latinok leírták, hogy változnak az idők, ezt talán még ők se gondolták volna… A Mandiner cikke, csak 18 éven felülieknek!
Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Változnak az idők, de ami ennél fontosabb, mi is változunk benne. Vannak azért állandó, vagy legalábbis ismétlődő elemek.
Magyarországon ilyen a politikai elégedetlenségből fakadó lázongás, forradalmi hevület, az uralmon lévőkkel szembeni ellenállás.
Sokan, akik később születtek, kimaradtak emblematikus változásokból, de szeretnék ők is megélni a régiek, a maradiak, a „rosszak” fölötti diadal érzetét, annak illúzióját, hogy alakíthatják a történelmet.
Manapság talán sokan hajlamosak azt gondolni – vagy a „későn születetteknek” így interpretálni –, hogy a Pride-vonulás egyfajta új rendszerváltás, a magyar szabadságmozgalmakba illeszkedő tömegdemonstráció. Számukra választottam két másik, százezres tömeget megmozgató budapesti tüntetést (eseményt) az elmúlt hetven évből, amelyeken keresztül érzékeltethető, miképpen mutantur a tempora.
Mindháromra szimbolikus napon került sor, két esetben látszólag véletlenül, egyszer szándékosan.
1956. október 23-a Kapisztrán Szent János halálának ötszázadik évfordulója volt, de a pesti egyetemisták nem emiatt választották az időpontot, noha Kapisztrán – Hunyadival együtt – egy keleti, idegen vallású és kultúrájú, erőszakos, hódító birodalom megállítását tűzte ki célul, ami rokon a magyar fiatalok követeléseivel. 1989. június 16-án a forradalom kivégzett miniszterelnökének újratemetése, ezzel együtt személyének és politikájának – s vele együtt 1956-nak – a rehabilitációja történt meg, Nagy Imre és társai mártírhalálának 31. évfordulóján. 2025. június 28-ával pedig az utcákat elözönlő szivárványosok tudtukon és szándékukon kívül annak a szarajevói merényletnek a 111. évfordulóját választották,
amely egy békés, növekvő, szebb jövőről álmodó Európa – és ez különösen érvényes Magyarországra – bukásához, az addigi idők legszörnyűbb és legértelmetlenebb háborújához vezetett.
Hasonlítsuk össze a három említett tüntetést különböző szempontok szerint.
Kiváltó okok: 1956-ban közvetlenül a lengyel események, a diktatúra elbizonytalanodása, Rákosi bukása, Rajk újratemetése. 1989-ben a szabadságharc kivégzett miniszterelnökének újratemetése az apropó, 2025-ben a különböző nemi devianciák jogkiterjesztése. Az első esetben a szovjet csapatok távozása volt a cél, amiért sokan életüket is áldozták. Másodjára egy szabadabb, gazdagabb, kevésbé kilátástalan, emberibb világ vágya állt a középpontban, most pedig a homoszexuálisok fura igényei.
Ki és mi volt a felvonulók ellenségképe? Október 23-án egy megszálló hadsereg és hazai kiszolgálói által működtetett embertelen rémuralom. Június 16-án egy már látványosan gyengülő egypártrendszer és – akkor talán még nem egyértelműen érzékelhetően – a szétesőben lévő birodalom.
Most júniusban pedig egy demokratikusan, nagy többséggel megválasztott kormány.
Hogyan viszonyult hozzájuk a média? 1956-ban a Magyar Rádió (más elektronikus médium nem létezett) nem volt hajlandó beolvasni a követeléseket, sőt Gerő beszédében csőcseléknek nevezte a tüntetőket. 1989-ben a televízió közvetítette a temetést, és viszonylagos tárgyilagossággal mutatta be a szereplőket. Ezúttal központi vezérlés híján sok felületen agyonajnározták, másutt erős kritikával illették a tüntetőket.
Milyen politikusok álltak az élére, kik hagytak nyomot szereplésükkel? Komoly pozícióban lévő politikus csak most, a főpolgármester személyében vállalt aktív szerepet. ’56-ban Nagy Imrének a parlamenti erkélyről elmondott – egyébként meglehetősen gyenge és sikertelen – beszédekor semmilyen funkciója nem volt, csakúgy, mint az 1989-es Orbán Viktornak, aki váratlanul és a szervezők szándékától függetlenül (annak ellenére) meghatározó fellépővé vált.
Az is jellemző, hogy míg 1956-ban Sinkovits Imre a Nemzeti dalt szavalta, addig 2025-ben Pankotai Lili trágárkodott egy keveset.
Az elsőt először engedélyezték, aztán betiltották, újra engedélyezték. Sokáig nem avatkozott be a rendőrség, de végül a legvéresebb következményekkel járt, rengeteg halottal. Az 1989-est gyakorlatilag a leköszönő hatalom szervezte, maga is viaskodva a szembenézés látszatával az átmentés lehetőségét megőrizve, élére állva egy kikerülhetetlennek tűnő változásnak. Az eredmény azonban túlnőtt rajtuk, mert végül is – hosszabb kitérőkkel – a rendszerváltás győzedelmeskedett, és nem az állampártnak a koporsókhoz mint talizmánhoz járuló korifeusai, hanem egy addig ismeretlen fiatalember került ki a legnagyobb nyertesként.
A Pride-ot hivatalosan betiltották, ezzel együtt atrocitás és rendőri beavatkozás nélkül lezajlott.
Az 56-os tüntetés spontán, elemi erővel robbant ki, az 1989-es egy hónapok óta tartó folyamat betetőzése volt, ezúttal hazai és külföldi politikusok terelgették mederbe és készítették elő a megmozdulást, távolról sem forradalmi módon, aminek egyébként is hiányoznak a feltételei; évtizedek óta szabad választások vannak, nincs sem ideológiai elnyomás (sőt, bizonyos felületeken a tiltakozók vannak elsöprő fölényben), nincsenek megszállók. A forradalomnak ugyan elsődleges célja a régi elsöprése, de mindig fel tud mutatni valami nemzeti konszenzusra irányuló közös célt: szabadság, függetlenség, igazságosság, remény. Minél kevesebb a jog, annál több a követelés.
Mára elsősorban a szexuális kisebbségek maradtak hívószónak, ami kevés egy katartikus és előremutató közös jövőképhez. Nem az egységet növeli, hanem törésvonalakat képez.
Míg az első kettő fő üzenetében teljes konszenzus volt – ruszkik, haza!, illetve többpártrendszert! –, addig a mostani O1G megosztó, szegényes, fantáziátlan és kevéssé előremutató.
A magyar trikolórért életüket adó pesti srácoktól így jutunk el a bármiféle „szabad szerelem” végső megoldásáig. Budapest utcáin, ahol egykor piros volt a vér, most szivárványszínű a zászló és bőrtangás a fiatal.
Szegény Pongrátz Gergely, szegény Mansfeld Péter, szegény Wittner Mária.
Amikor a latinok leírták, hogy változnak az idők, ezt talán még ők se gondolták volna…
Forrás: mandiner.hu
Borítókép: MTI/Koszticsák Szilárd