„Még szükség van arra a tudásra, ami bennem van” – mondta el podcastunkban a Csomorkány SE vezetőedzője. Magyary Ágnessel annak alkalmából készítettünk interjút, hogy augusztusban Boldog Gizella-díjat kapott a Polgári Hódmezővásárhelyért Alapítványtól.
– Milyen érzéseket keltett Önben az elismerés?
– Nagyon jó érzés volt, ugyanis 71 éves vagyok, és arra gondoltam, hogy ilyenkor már nem foglalkoznak az emberrel, lassan elmúlóban van az élet. Nagyon jól esett és meglepődtem, amikor felhívtak, és elmondták, hogy megkapom ezt a díjat. Az, hogy valaki életútja eszébe jut valakinek, azt jelenti, hogy hagyott valami nyomot, maradandó értéket a munkássága során.
– Ön azért elég nagy nyomot hagyott a hódmezővásárhelyi sportéletben.
– Igen, de azt nem gondoltam, hogy a közéletben ez ennyire benne van, ennyire tudják értékelni. Nagyon szépen köszönöm még egyszer annak, aki előterjesztett, vagy azoknak, akik előterjesztettek, és a Polgári Hódmezővásárhely Alapítványnak, hogy érdemesnek talált erre a díjra.
– Mire a legbüszkébb a munkájában?
– Azokra, akiknek a nevelőedzőjük vagyok, vagy voltam. Az összes tanítványom fontos értékeket kapott tőlem, erre vagyok a legbüszkébb. A pozitív emberi érzésekre, a szeretetre, a jóságra, a hűségre és a küzdőképességre, amelyek valahol visszatükröződnek az életükben.
A díjat én kaptam, de nagyon sok mindenkinek szól. Szól azoknak a kollégáknak, akikkel hosszú éveken keresztül együtt dolgoztam, és a barátaimnak is, akik mindig bátorítottak, buzdítottak. A családomnak is természetesen, akik sokszor nélkülözték a segítségem a hétvégi versenyek miatt. Azért remélem, hogy azóta sikerült ezt bepótolni és kárpótolni. A tanítványoknak is szól az elismerés, hiszen velük zajlott az egész életem.
– Wolf Eszter és Pap jázmin nevét mindenképpen ki kell emelni.
– Igen, én voltam a nevelőedzőjük, ami azt jelenti, hogy 6-7 évig nálam tanultak, és utána kerültek fel Budapestre valamelyik klubhoz. Jázmin a Fradiban van, Eszti pedig a Honvéd berkein belül műveli tovább a vívást. Nagyon aranyosak voltak a magyar válogatott keretedzői, amikor lejöttek, és egy hatalmas csokor virággal megköszönték, hogy nagyon jó alapokat kapott Eszter. Azon is meglepődtem, úgy, mint ezen a díjon. Eszti és Jázmin nagyon sokra viheti. Világversenyeken, Európa-bajnokságokon járnak, úgyhogy remélem, hogy sokat hallunk még róluk.
– Milyen edzőnek tartja magát? Egy 2012-es interjúban úgy nyilatkozott a megyei napilapnak, hogy „szigorú vagyok”.
– Igen, fegyelmet tartó, szigorú, tehát a szigorúságot akkor is úgy értettem, hogy fegyelmezett munka zajlik nálam. De ez elengedhetetlen a víváshoz, mert ez egy olyan sport, ami nagyon a fegyelemre tanít. Ha nincs mértékletesség, nincs önfegyelem, akkor sajnos nem fog összejönni az, aminek össze kell jönni. Ugyanakkor ott van mellette a szeretet, meg minden más is, tehát azért nem drákói szigorról beszélünk. Volt olyan tanítványom, akinek az édesanyja azt mondta, hogy az én edzőtáborom az kiképzőtábor. A fegyelmet, meg a teljesítményt meg kell követelni, mert ha nem, akkor nincs magas szintű munka.
– De ezért a gyerekek hálásak is, nem?
– Nem is mindig az adott pillanatban, hanem később. Szükségük van arra, hogy valaki foglalkozzon velük, hiszen eléggé szabadjára vannak engedve fegyelemben. Ez a nagy liberalizmus nem biztos, hogy hasznukra váil. Nagyot változott a világ. A mai napig kötelező, vagy továbbképzéseken vegyek részt, mert tisztában vagyok azzal, hogy a X-Y-Z generáció már teljesen más, sokkal lazább értékeket képvisel, mint a korábbiak.
– Nehéz megnyerni 2025-ben a gyerekeket a vívásnak?
– Nagyon nehéz, egyre kevésbé érdekli a gyerekeket ez a sportág. A csillogás-villogás, és amikor van egy olimpia, valamint sztárolják az olimpiai bajnokokat, az figyelemfelkeltő, de a munka része már kevésbé.
– Önt mi fogta meg a vívásban? Ha jól tudjuk, többféle sportágat is kipróbált.
– Édesanyám és édesapám is vívott valamikor, és hát nem esik messze az alma a fájától, így mi is kipróbáltuk ezt a sportot. Először az öcsém járt vívásra, és amikor hozta az érmeket, engem is a csillogás-villogás fogott meg. Lementem én is a terembe, ahol nagyon jó volt a társaság.
Rám mindig azt mondták, hogy maximalista vagyok. Bennem mindig az volt, hogy nem elég ott lenni, győztesnek kell lenni.
– Milyen volt az a két év, amikor Olaszországban volt? Hogy jött az a lehetőség?
– Ennek már 25-27 éve. Megkerestek Budapestről telefonon, és elmondták, hogy kint van Gyarmati Béla, aki szintén egy magyar edző volt, és neki adódott egy olyan lehetősége, hogy oda vihetne magának egy segítséget. Szeretett volna egy kis klubból választani, mert a bergamoi klub egy közepes méretű klub volt, és szeretett volna egy nagyobbat létrehozni. A Köves Misi volt a szövetségből, aki ehhez engem ajánlott.
– Ez jó kaland volt?
– Ez nagyon jó kaland volt. Két évre kötöttük meg a szerződést, de hiányoztak az itthoni dolgok. Itthon rengeteg mindenki ismert, és nagyon jól esik, ha az ember kimegy az utcára, és összeint valakivel. Na ez azért egy idegen országban nincs meg.
– Nem is volt lehetősége, hogy ha mondjuk egy nem is idegen országban, de mondjuk a fővárosban folytassa pályafutását?
– Engem az MTK-ban próbáltak Pesten tartani, de nem sikerült. Visszajöttem Vásárhelyre, mert kötelességemnek érzem azt, hogy itt, ebben a városban, ahol gyökere van a vívásnak, és két olyan vívót adott, mint Gyuricza József, meg Juhász Kati, legyen vívás. Itt megint előjön a maximalizmusom, azt érzem, hogy ezt kutya kötelességem továbbvinni.
Addig csinálom, amíg ki nem esik a tőr a kezemből. Ezt szoktam mondani, mert már sokszor éreztetik velem, hogy már nem biztos, hogy ott kéne, hogy legyek. Voltak olyanok, akik már azt mondták, hogy fiatalítani kell, de én úgy gondolom, hogy azért még szükség van arra a tudásra, ami bennem van.
– Hát meg Önnek ez az élete.
– Pont azért teljesítem ezt. Az iskolai vívás bevezetése Vásárhelyen például országos szinten is kuriózum volt. Az akkor volt, ahogy nagyon lecsökkent a taglétszámunk, 2007-ben.
– Mennyire?
– Négy fő, négy gyerek maradt, de én azt mondtam, hogy nem lehet abbahagyni ebben a városban a vívósportot. Elkezdtem gondolkodni, mit lehetne csinálni. Ez nem egy tömegsport jellegű sport, és azon gondolkodtam, hogyan lehet tömegesíteni, valahogy bevinni a vívás anyagát a tantervbe. Megcsináltam a tervet, és utána felkerestem a gondolattal az akkori polgármestert, most minisztert, Lázár Jánost. Az is probléma volt, hogy a gyerekek figyelme nagyon megromlott. Lehetett érezni, hogy itt valamiféle váltás van, és a gyerekek figyelme nincs azon a magas szinten, mint amilyen az előző korosztálynak volt. Erre a képességre építve készítettem egy rövidfilmet, amit a városi közgyűlés elé vittem. Ott nagyon tetszett, elfogadták, és 2008-ban elkezdődött az iskolai vívásoktatás.
– Ön nem az a feladós típus. De hogyan lép túl a problémákon, hogyan szívja fel magát?
– Mindig előre nézek, a célt látom magam előtt, és ha a cél van előttem, akkor az valahogy mozgósítja a belső gondolataimat arra, hogy igenis csinálni kell.
– És most mi az a cél, ami előtte van?
– Az a célom még, hogy egy olyan egyesületet tudjak átadni másoknak, ami legyen méltó ahhoz, amit én sok éven keresztül létrehoztam. Saját nevelésű kollégám Pap Medárd, aki felvételt nyert a Testnevelési Egyetemre, és most végzi ugyanazt az iskolát, amit én végeztem. Medárdban megvannak még a régi képességek, a tisztelet, a becsület. Vele nagyon jól tudok együtt dolgozni. Úgy gondolom, ő abszolút alkalmas lesz a továbbvitelre.
