Dr. Kocsis László címzetes főállatorvos nemrég vehette át a Boldog Gizella-díjat a Polgári Hódmezővásárhelyért Alapítványtól. Vele beszélgettünk.
– Hogyan került Hódmezővásárhelyre és hogyan került közel a szakmához ?
– A születési helyem és a rokonaim bázisa Gyöngyös. Mátrai gyerek vagyok. Iskoláskoromban nem emlékszem, hogy máshol töltöttem volna iskolai színidőt, mint a mátrai Gyöngyös melletti Karácsond nevű faluban, ahol ma is élnek a gyerekkori pajtásaim. Szétszóródtunk az országban, de egyszer egy évben biztos, hogy összejövünk, Dunántúltól Egerig mindenhol élnek rokonok, ismerősök. Anyai nagypapám szőlőműveléssel foglalkozott, gyerekkoromban nagyon sok öthektós boroshordót cipeltem a pincéből. A másik nagypapám pedig mozdonyvezető volt, ő gyakran elvitt, Hatvanban volt a bázisa a mozdonynak, a 411-es Trumannak, amit az amerikaiak a világháború után itt hagytak. Emlkészem, csattogó hangja volt. Akkor én nagyon sokáig mozdonyvezető akartam lenni, aki szabadidejében szőlőt művel a Mátrában, mert mindenki azt csinálta, bármilyen foglalkozása is volt. Édesapám agronómus volt, a Gyöngyös-Domószlói állami gazdaságban dolgozott, de az Alföldön akkor a ’60-as évek elején szakemberhiány volt, és egy-két évre ide irányították, hogy addig segítse a szentesi akkori Új Élet TSZ munkáját. Édesapám ugyanúgy járt, mint én Hódmezővásárhelyen, hogy az egy-két évből élete végéig lett, második otthonává vált Szentes. Én ott jártam a Horváth Mihály Gimnáziumba.
– Nem a klasszikus Horváth Mihályos szakra jelentkezett.
– Akkor már Holmann Endre barátom alattam járt, megjárta a József Attila szavalóversenyt, és már akkor Gáspár Sándor, később pedig Gáspár Tibor színművészek egy osztállyal alattam jártak. Ők már bontogatták szárnyaikat az irodalmi színpadon, és a Gyulán megrendezett Erkel-ünnepeken sorra nyertek is. Engem a történelem érdekelt 14 éves koromig a mozdonyvezetés mellett, olyannyira, hogy mivel Lapistón laktunk, ott nem jártam szórakozni gimnazista koromban, inkább olvastam. 14 éves koromban az országos tanulmányi versenyben Csongrád megye legjobbjaként kerültem az országos döntőbe történelem tárgyban. Majd a szentesi téeszben ismerkedtem meg egy olyan állatorvossal, aki példaképpemé vált, Dr. Polner Tibornak hívják. Az ő szakmai felkészültsége, intelligenciája, nyelvtudása és affinitása példaértékű volt számomra. Az ő hatására, a tőle kapott lelki és szakmai információk birtokában jelentkeztem az Állatorvosi Egyetemre, ahol első évben nem vettek fel, így a Szentesi Városi Tanácsnál helypénzszedő és mázsakezelő üzemi ellenőr voltam.
– Ez volt a fordulópont?
– Igen. Aztán az egyetem nekem nagyon új volt, egy vidéki tanyáról bekerülni a városi forgatagba. Aztán ott is olyan barátokra találtam, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Az egyetem elvégzése után döntenem kellett, hogy a nagyszülők környéki Mátraalján helyezkedjek el, vagy itt az Alföldön, a szüleim közelében. Az egri állatkórházzal volt szerződésem, de a haza védelme közbeszólt, mert egyetem után elvittek katonának, közben pedig a munkahelyet Egerben be kellett tölteni. Azonban Vásárhelyen hirdettek az akkori állatorvos-tudományi egyetem tangazdaságába munkát. Na mondom, egy-két évre ide jövök. 46 év lett a vége.
– Milyen volt egy nagyváros főiskolájára bekerülni vidéki fiatalként?
– Nem volt könnyű, hiszen elsőre nem is sikerült, pedig nagyon jó tanuló voltam a gimnáziumban. Ötszörös túljelenkezés volt, talán csak a színművészeti főiskolára volt nagyobb a jelenkezési arány. Nagyon meg kellett felelni kémia, biológia és a fizika tantárgyakból. Az első két évben a Horváth Mihály Gimnázium nagyon erős volt kémia-fizika vonalon, nekem ezekből a tárgyakból szinte nem kellett tanulnom, mert tagozatos szinten többet tudtam, mint ami a felvételi vizsgakövetelménye volt.
– Melyik volt a kedvenc reál tantárgya és melyik volt a kedvenc szakmai tantárgya?
– A reál tantárgyak közül a Gedófalvi tanárnőtől teljesen belénkvert kémia volt a kedvencem. Ott mindent megtudtunk a kémiáról, mert mesélve tanította meg a kémiát, öröm volt az óráján lenni. A szakmai tárgyak közül inkább az állattenyésztési tárgy érdekelt, mert a professzor, aki tanította, úgy hívták, hogy Horn Artúr, az egész világon elismert szakember volt. Nem egyszer az egyik tanársegédet küldte be megtartani az előadását, és utána elnézést kért az évfolyamtól, hogy bocsánat, de az angol miniszterelnök szeretett volna tanácsot kérni a Holstein-frízek angliai tenyésztése kapcsán. A hazai Holstein-fríz-tenyésztést ő alapozta meg Magyarországon.
– Hogyan telepedett meg Vásárhelyen?
– A katonai szolgálat, ami 11 hónap volt, az alatt betöltötték az egri állást, és itt hirdették az állatorvos-tudományi egyetem tangazdaságába munkahelyet. Ez azért volt nagyon érdekes, mert komplett évfolyamok jöttek ide gyakorlatra, az első években olyan diákok, akikkel én együtt jártam egyetemre. Érdekes volt azoknak gyakorlatot tartani, akik diáktársaim voltak. A volt tanáraimmal pedig néha többször találkoztam, mint az egyetemen. A szaporodásbiológia és az állathigénia tárgyak gyakorlati oktatását végeztem. Akkor ismerkedtem meg Mucsi Imre professzorral, aki főigazgató volt és szaporodásbiológus.
– Hogyan alakult közben a magánélete?
– A magánélet a diákévek, meg a pályakezdő ifjúkor után, akkor változik meg nagyon, amikor az ember házasságot köt, és elkötelezi magát egy életre. A feleségemet egyetemista koromban Budapesten ismertem meg. Budapesti lány lévén az ő alkalmazkodása nehezebb volt a vidéki élethez, de az érzelmek erősebbek voltak, mint a honvágy, és ő is a helyi főiskolán kezdett el tanítani, ahol jelenleg is dolgozik. A gyerekeink már itt születtek, itt vannak a barátaik. Én olyan munkatársak közé csöppentem, akik valamiben, valamivel többet akartak az átlagnál, és szerencsés ember vagyok, mert inspiráltak arra, hogy én is jobbá váljak velük. 40-szer voltam külföldön. Az uniós csatlakozás előtt bejártuk Európa összes országát, és mindenkinek a maga szakmájában meg kellett figyelni, hogy mi az a változás, amit majd végre kell hajtani, mik az elvárások. Minden országot végigjártunk, nem is egyszer, de voltam ötször Amerikában is, San Diego-ban például ketten képviseltük Magyarországot az állatorvosi világkongresszuson. Ekkor jött az a gondolat, még Egyed Béla vezérigazgató, Fekete Balázs mostani kiállítás igazgató, és Újvári Tibor keverővezető és személyem között, hogy miért ne lehetne itt Vásárhelyen egy ilyet csinálni, hiszen az OMÉK-ot csak négy évenként rendezik meg. Elkezdődött a szervezés, a legelső kiállítás azon a focipályán történt, ami most kiállítótér, de oda a tűzoltók jártak ki focizni. Ott a helyi termelők állították ki a termékeiket, traktoraikat, kihozták a krumpit, ki mit termelt. Így kezdődött.
– A 46 év alatt mire a legbüszkébb, vagy mi volt a legemlékezetesebb szakmai siker?
– A magyarországi járványhelyzetet a sajtón keresztül mindenki ismeri. Nem volt olyan év, hogy valamilyen járvány ne ütötte volna fel a fejét, és mi mindig meg tudtuk oldani, kivéve sajnos a tavalyi évet, amikor a száj és körönfájás közbeszólt. Korábban olyan betegségek léptek fel, ami miatt veszélybe került a kiállítás, de mindig találtunk olyan megoldást, hogy meg tudjuk rendezni. Hódmezővásárhelyen, Batidán ütötte fel például olyan betegség az egyik évben a fejét, ami Magyarországon még soha nem volt. Ez volt a kéknyelv betegség. Olyan szigorú szabályokat hoztunk, amivel meg tudtuk rendezni a kiállítást. A gazdaságon belül nagyon sok siker volt, hiszen számos betegségtől mentesítettük az országot. A harmadik az, hogy rengeteg szakmai barátra tettünk szert a kiállítás révén, vásáraink hírnevét folyamatosan öregbítettük.
– Lenne pár olyan történet, mely emlékezetes, de még nem mondta el nagyobb nyilvánosság előtt?
– A díj átadásakor kiszólítottak, hogy mondjunk néhány szót. Ott az ember fejében végigpörög, hogy mi fér ebbe a rövid időben bele, miről illik beszélni, miről nem. Három dolog jutott eszembe, ebből kettőt nem mondtam el. Most négyszemközt vagyunk, így nyugodtan megbeszélhetjük. Az első sorban ott ült a kuratórium két tagja, és azon gondolkoztam, hogy mikor találkoztam velük először. Eszembe jutott, hogy Hódmezővásárhely állattartó mezőváros volt, nem volt olyan ház, ahol ne lett volna háziállat. Az egyik alkalommal elhívtak a Nyárfa utcába, ahol egy nagyon szorgalmas házaspár tartott állatokat az egyéb munkájuk mellett. Az édesapa sertéseket, az édesanya pedig baromfit . A szülőkkel oltogattuk a sertéseket, és láttam, hogy egy fiatalember fel-alá sétál a teraszon, gondolataiba merülve, de néha oda pillantva, hogy mi mit művelünk. Édesanyja mondta, a fiuk vizsgára készül, holnap vizsgázik. Azt már tudjuk, hogy az a vizsga jól sikerült. Azt is tudjuk, hogy a Lázár János apukájának sertései is meggyógyultak, az állatorvosi beavatkozás ellenére is.
A másik Kószó Péterhez fűződik. Volt ott egy gazda, Ormándi Istvánnak hívták, és gyönyörű lovakat, sertéseket, teheneket tartott. Az egyik tehénben egy nagyon nagy borjú volt. Nem tudtuk ketten megelletni a tehenet, így azt mondtam Pistának, hogy ide hívjon segítséget, mert ketten kevesek leszünk. Azt mondja Pista, szólok a szomszédomnak. Miért mondom, hogy ő ért ehhez? Azt mondja, biztos, gyerekorvos, ráadásul parlamenti képviselő. Na, mondom Pista, ilyen ember kell nekünk ide, hívja gyorsan. A borjú megszületett, és szerintem Kószó doktor azóta sem dolgozott tehénistállóban, de nekem sem volt soha ilyen kvalifikált asszisztensem a munkám során.
– Egy fontos momentum kimarad, a sport…
– Több ága-boga is van ennek a történetnek. Az első még az egyetemi évekre nyúlik vissza, mert az akkori magyar vízilabla-válogatott jó néhány tagja diáktársam volt, Faragó Tamás, akit a világ legjobb játékosának választottak, ráadásul vásárhelyi, újvárosi gyerek volt. A másik, Sárosi, vagy Kemény Dénes, aki a legjobb barátommá vált. Kijártam velük a vízlabda-válogatott edzéseire. Fantasztikus volt látni a Gyarmati Dezsőék által vezényelt, világ legjobb játékosaiban álló csapatot. Én labdaszedő gyerek voltam a kapunk mögött. A vízlabdához való kötődésem ilyen formában indult, később pedig sikerült Vásárhelyre hozni nemzetközi vízlabdatornát is.
A másik a lovas sport. 30 éven át voltam az Aranyági Ménes állatorvosa, és a lovas akkori válogatott kerettag lovasokkal együtt gyakran kivittük tréningre a lovakat. Én is részt vettem ezeken, bár nem úgy tudtam lovagolni, ahogy ők, ezért néha becsaltak az ugrató pályára is. Voltam a Bercsenyi Lovaszakosztály elnöke is néhány évig. A harmadik már inkább hobbi. Üllőn minden évben megrendezik az állatorvosi egyetem szervezésében az amatőr fogathajtó bajnokságot, és volt szerencsém olyan 50 induló közül sikerült megnyerni az első helyet, ahol a döntőben Lázár Vilmos volt a segédhajtóm.
– Mi jár a fejében a díj átvétele után?
– Az ünnepségen is elmondtam, hogy amikor az édesanyámat 60. születésnapján köszöntöttük, akkor azt mondta, hogy gyerekek, hát most voltam kislány, meglátjátok, az élet nagyon gyorsan elrepül, ezért nagyon jól osszátok be az időt. Ha ő figyelt onnan fentről az ünnepségen, akkor biztos leszólt, hogy kisfiam, látom, nem fogadtad meg a tanácsomat. Hát, miért mama? Hát, mert ahogy elnézem a bakancslistádat, még legalább 20 évre való terved és vágyad elmaradt. A válaszom erre az: ezeket mind, innen, Vásárhelyről szeretném megvalósítani.