56 vásárhelyi ártatlan áldozatra emlékezett a Fidesz-KDNP

Koszorút helyeztek el a kutasi úti emlékműnél.

106 éve 56 ártatlan embert végeztek ki bestiálisan a Kutasi úton lévő Nagy Dezső tanyánál. Az első világháború után a Magyarországot sújtó terület- és vagyonrablások idején, a megszálló román hadsereg Hódmezővásárhelyen is vérengzést tartott. 1919-ben az ország több pontján került sor románok által elkövetett tömeggyilkosságokra, de az egyik legsúlyosabb eset éppen nálunk történt.
Emlékezzünk ma arra az 56 vásárhelyi mártírra, akiknek annyi volt a bűnük, hogy magyarnak születtek. Emlékük legyen áldott!

írják Facebook-oldalukon

A nap emlékezete:

Az első világháborúban hazánkban a legnagyobb vérveszteséget a Dél-Alföld lakossága szenvedte. E negatív statisztikából különösen két település emelkedett ki: az egykori vásárhelyi Pusztára települt Oros­háza, és Hódmezővásárhely. A 19. század utolsó évtizedétől kezdve mindkét településen agrárszocialista megmozdulások voltak, és ellen­zéki képviselőket küldtek az országgyűlésbe. Ezt a „rebellis maga­tartást” a hatalom a kíméletlen behívásokkal is igyekezett megtorolni, hadd pusztuljanak az eszme hordozói! A történelmi Magyarország területéről 18,5%-ot hívtak be katonának. Ugyanekkor a katonaállo­mányba került vásárhelyi férfiak a helyi lakosság 23,3%-át tették ki. A háborút követően a halottak és az eltűntek számát Vásárhelyen mintegy 3 ezerre teszik. Amíg Magyarországon a háború során a férfi lakosság átlag 3%-a pusztult el, Vásárhelyen 9,4%. Az elesettek 73-­78%-a földműves, napszámos, agrárproletár volt. Orosházáról az ös­szes férfi 10,7%-a veszett oda. Ezek az adatok az újkori Magyaror­szág addig ismert legmagasabb véráldozatát jelentik! (1)

A Dél-Alföldet ebben a kivérzett, testileg, lelkileg szenvedő állapotban érte a királyi román hadsereg hadüzenet nélküli „segítsége”. 1919. április 29-ről 30-ára virradó napon Maicanescu alezredes parancsnoksága alatt egyes csapategységek megszállták Hódmezővásár­helyt. Kiss Ferenc szemtanú (2) így beszélt erről: „A fogatosok mondták, hagy gyünnek a románok Orosháza felül. Sóshalmon, Imre Ernő kovácsmestör előtt állt mög ëgy elrekvirált kocsi, amelyikön sok román ült. Az ëgyik ösmerős volt. Komán Gergő volt. Együtt szolgáltam vele Galíciában, a 24-es gyalogezredben. Most román katonaruhában volt.

– Mi járatban vagytok? – kérdöm a komátul.

– Földet foglalni gyüttünk.

– Nektök nincs elég Erdélyben?

– Van, de az csupa hegyes. Nekünk mög jó termőföld köll.

– Osztán, soroztak, vagy önként jelentköztél?

– Önként, mert 5 holdat adnak érte az elfoglalt földbül.

Többet asztán nem is beszélt, mert a többiek is lëugráltak a kocsirul, és kezdték kijelölni a határt. Ëgyfelől a Vásárhelyrül Orosházára tartó országút közepe volt a határ, a 78-as őrházig. Körösztbe mög a sóshalmi iskola sarkátul a Pacsirta csárdáig húzódott. 200 méterönként fehér oszlopokat vertek lë. Ettül a vonaltul kifelé, a Puszta felé mán a nagy Románia volt”.

Ez a határkijelölés ideiglenes volt. A Vörös Hadsereg mozgását követve, ezen a szakaszon a román csapatok a Tisza vonaláig húzód­tak hazánk területén, és megkezdték a fosztogatást, rekvirálást, erőszakoskodást, botozást, megkínzást, gyilkolást. Különösen sokat szen­vedett tőlük a szétszórt tanyavilág, amely védtelen volt és kiszolgál­tatott. Jellemző a fegyveres román katonák bátorságára, hogy erősza­kos cselekményeiket éjjel, rajtaütésszerűen követték el, nappal pedig a megsarcolt és megfélemlített tanyaiakkal román nyelven azt kiabál­tatták, hogy „éljen a nagy Románia!” (3)

Kiss Ferenc így folytatta idevágó élményeinek elbeszélését: „A parasztfiatalok „tambura bálakba” jártak esténkint. Így védeköztek, mert ahun 8-10 embör összegyütt, oda mán nem mertek bemönni a románok. Nappal végigjárták a tanyákat, és ahun szép nagy fák vol­tak, mögparancsolták, hogy vágják ki. Ezzel keresködtek. Eladták a saját zsebükre. A katonai őrjáratok fegyver utáni kutatás címin a ruhásszekrényöket dúrták föl, és főleg a nagylányoknak összegyűjtött, vadonatúj stafírungot vitték el. Úgy kifosztották a lakosságot, hogy péz helyött csak tojással löhetött fizetni. A dohánynak olyan nagy lött az ára, hogy ëgy tőtet dohányért ëgy tojást is adtunk.”

Kiss Ferenc elbeszéléséből két alapvető jelenség is kiemelésre kívánkozik. Az első az, hogy a politikai színezet mögött egyértelműen a földszerzés, a nacionalista, soviniszta terjeszkedés, a pánromán biro­dalmi törekvés is leplezetlenül kifejezésre jutott. A másik jelenség pedig az, hogy ez a királyi román hadsereg vegyes lakosságú magyar vidékeken lakó román nemzetiségeket is igyekezett felszívni, mundérba bújtatni, hogy a nacionalista gyűlöletszítás erősebben érvényesülhes­sen. Mint majd látni fogjuk, magyar katonaszökevényeket, hazaárulókat és közönséges bűnözőket is befogadtak, román mundérba bújtat­tak, fegyvert adtak nekik, és a legpiszkosabb munkát velük végeztették el, hogy a nemzetközi megítélés később ne őket vádolhassa. Jellemző magatartás!

A Hódmezővásárhelyt megszálló román csapatok között föltűnt egy különösen érdekes, szadista figura: Berényi László. A korabeli napilap így írt róla: „…Berényi régebb idő óta Vásárhelyen tartózko­dik, a tanyák között bolyongott piszkos, szurtos ruhában s valószínű, hogy a tanyák között történt rablásokban is része volt. Nem régen került haza olasz fogságból s itt telepedett le.” (4)

Ugyanez a lap egy nappal korában ezt írta: „Tegnap volt egy hete, hogy a városban feltűnt egy fiatal göndörhajú ember, ki román kato­nai egyenruhát viselt, előbb tiszthelyettesnek, azután zászlósnak, legutóbb pedig hadnagynak tituláltatta magát… ő elől lovagolt, a kör­nyezete pedig kocsin kísérte minden lépését, melyhez szenny és vér tapadt.” (5)

Kiss Ferenc adatközlőnk beszélte, hogy a vásárhelyi nép dalt rög­tönzött róla, amelynek első sora így szól: „Mögrugott a Berényi fekete lova…”

A történelmi kutatás valamivel többet derített ki róla. A franciák 1919. április 28-án Makó felől érkeztek, de csak egy napig voltak itt. Április 30-án jöttek a megszálló román csapatok. Ekkor a vásárhelyi városházán jelentkezett a 24-26 év körüli Berényi és azt mondotta, hogy ő kassai születésű ember, a magyar hadsereg tiszthelyettese. Később a románok ideiglenesen visszavonultak Orosháza felé, de július 21-én ismét visszajöttek a városba, és Mártély községnél a Ti­száig vonultak.

Július 22-én ez a csavargó már román tiszthelyettesként „tevékeny­kedett” a városban. Pár nap múlva pedig román hadnagyi mundérban járt, és a belváros egyik elfoglalt házára (IV. ker. Ferenc József sugárút 24.), ahol berendezte „hadiszállását és inkvizíciós irodáját”, azt írta ki: „Vásárhely város rendőrparancsnoka”. Berényi „előretolt” végrehajtóvá vált, miközben a román parancsnokság a „háttérben” maradt.

Berényi László ettől kezdve román fegyveres támogatással kettős gyűjtési szenvedélynek hódolt. „Rendőrparancsnokságára” hordatta össze a románok és az általa elrablott tárgyakat. Ezek között ékszerek éppúgy szerepeltek, mint csontnyelű sétabot. Szarkaként „műértett”, és mindent összerabolt, ami csillogott. Gyűjtőszenvedélyének másik részét a védtelen emberek képezték. Nőt, gyereket, öreget, mindenkit összefogott, aki benne ellenszenvet váltott ki, valamilyen ellenállást fejtett ki, vagy bármilyen okból neve, személye „üldözendővé” vált. Gaztetteihez kitűnő társra lelt a helyi Nagy Géza fényképészsegédben. Tevékenységének azzal igyekezett „hitelt és elismerést” biztosítani, hogy Arany Mária személyében egy itteni, egyszerű lányt szemelt ki menyasszonyának. Erről így írt a korabeli lap: „Berényinek vasárnap volt az eljegyzése egy vásárhelyi lánnyal. Az eljegyzés nagy dáridó mellett folyt le…, a leány nem akart hozzá menni, azonban a leány szüleit azzal fenyegette meg, hogy ki fogja irtani az egész családot, ha a leányt nem adják hozzá.” (6)

Rémuralmát napról napra fokozta. Az elfogott, összekötözött embereket részben saját kezűleg ütlegelte, részben a román pribékekkel kínoztatta meg. A szaporodó fogolylétszám miatt a „rendőrségi épü­let” szűknek bizonyult, ezért a városháza pincéjét használta fogdának.

Figyelme gyorsan ráterelődött a város ellenzéki hagyományaira. Besúgással, följelentéssel névsort állított össze. A munkásvezetőket igyekezett elfogni, de ők a veszélyhelyzetben elmenekültek, és a román katonák csupán Posztós Sándort találták otthon. Az 1873-ban született szocialistáról így írt Fejérváry József: „… törvényhatósági bizottsági tag, a szociáldemokrata pártnak egyik vezető férfia, a földmunkásságnak megszervezője, s a proletárdiktatúra alatt a direktóriumnak egyik vezetőségi tagja, kit Berényi oláh hadnagy halálra ítélt, s kit már vittek is a vesztőhelyre. Honnan csak a városi tanács közbelépése mentett vissza az életbe…”

A sztálinista történelemszemlélet vulgárszocialista modorban csak üldözött proletárt és ezek osztályellenségét, elsősorban országos, illet­ve helyi hatalmat különített el, ítélt meg; egyéni különbségek nélkül, mereven „jó és gonosz” rétegre osztva a társadalmat. Fejérváryt nem lehet kommunista rokonszenvezőként beállítani, mégis tisztelettel írt Posztós Sándorról; de személye honpolgári, emberi értéket jelentett a város több vezetője előtt is. Nem véletlen, hogy id. dr. Csáky Lajos 152 holdas városi főügyész vezetésével 4 tagú református papi küldöttség járult a román városparancsnoksághoz, hogy Posztóst enged­jék szabadon. A románok a határozott föllépés és a csoportos összefo­gás hatására most is megtorpantak, és engedtek. Berényi szabadon bocsátotta a szocialista vezetőt és a nőket.

Az ő erkölcsi ítélete szerint persze ára volt a fogoly szabadulásá­nak. A börtönből ugyanis további személyeket engedett el, akikért a családjuk nagy pénzeket fizetett. Csakhogy az ilyenfajta kiválogatás során fogságban egy csomó nyomorult, szegény ember maradt. 39,5%-uk földműves volt, 35,5%-uk ipari munkás, 12% egyéb foglalko­zású és 9 fő, 16% ismeretlen katona, akiket a határ és a város legkü­lönbözőbb pontjain, minden indok nélkül fogtak el. Ezért az 56 embe­rért senki sem fizetett, illetve már nem volt idő arra, hogy a vérdíjat letegyék. A helyi lap is megállapította: „A Berényi hóhér szerencsétlen áldozatai mind szegény emberek voltak s legtöbbjük özvegyet és árvákat hagyott sötét nyomorúságban.” (8)

A hátrahagyott családok eleinte 20, 30, 50 korona állandó havi segélyt kaptak. A megtorlás először tehát szocialistaellenesnek indult, de az összefogottak közül épp a vezetők és aktív tagok hiányoztak, így az egész akció szegényellenes jelleget öltött. Berényi a saját osztályos társain, a proletárokon állt bosszút.

1919. július 25-én, piaci nap reggelén Zerkovitz román főhadnagy városparancsnoktól kapott fedezettel; egy szakasz katonával és 2 go­lyószóróval megindultak a kutasi úton kifelé, a mintegy 6 kilométerre lévő, dr. Nagy Dezső birtokos villaként számon tartott tanyájához. Azt ma már nehéz megállapítani, hogy a városháza börtönéből pontosan hány rabot állítottak be a halálmenetbe, de valószínű, hogy a számuk útközben is szaporodott néhány ártatlan emberrel. Adatközlőnk szerint akadt közöttük olyan paraszt, aki a vonulás szokatlan zajára kiállt a kapuba nézelődni, és a katonák berángatták a sorba.

Pap István ácssegéd néhány nappal azelőtt esett fogságba. Akkor hajnalban a sógoránál disznót vágott. A böllérmunka után Vásárhelyről tartott hazafelé. A csizmaszárból kikandikált a nagy kés nyele. Mint „orozva támadni akaró partizánt” elfogták, és a tömlöcbe ve­tették. Kivizsgálás, bírói eljárás, de még katonai statáriális ítélet sem volt senkinél! Szilágyi Albert a vesztőhelyre menetelés közben a református 90. zsoltárt kezdte fönnhangon énekelni: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” Amikor ezt Berényi meghallotta, még − valószínű gúnyos − megjegyzést is tett rá. Ezt az adomát a 2008-ban elhunyt Kiss Imre Istvánné Kámvás Zsuzsánna, Szilágyi unokája hallotta valakitől és beszélte el.

Ami ezután történt, az primitív szadista terrorakció volt. Egyrészt megfélemlítő hatást akartak vele kiváltani, másrészt a hóhé­rok az ártatlan emberek szenvedésében kéjelegtek. Az egész brutalitás egyértelmű magyarellenes bosszúállássá vált.

A helyi lap így idézte föl a történteket: „A Kutasi út mellett, a körtöltéstől nem messze, a Vékony József földjén, a dr. Nagy Dezső mezsgyéje mellett játszódott le az a rettenetes tömegdráma, melyet Berényi László hóhér és pribékje, Nagy Géza rendezlek s melynek az elmúlt pénteken, július 25-én negyvenhét vásárhelyi ember, a legtöbb ártatlan, véres áldozatul esett.” [A közölt szám pontatlan, 9 személyt nem tudtak azonosítani, ezek zöme más vidékről való katona volt.] „Délelőtt 10 óra volt, mikor kiért a kíséret. Három egyént elővezettetett és kóstolóul agyonlövette őket. A többit a dr. Nagy Dezső tanyájának a pincéjébe terelték, majd onnan vezették föl őket. Tudták, hogy meghalnak. Egyik a pince falára, másik egy-egy kis cédulára írta: „itt voltam, 5 perccel halálom előtt, isten veled édes anyám, családom!”. Reszkető vonások, könnyes, szomorú, falfehér arcok.

Kivezették őket, egy csomóba álltak, csak saját kérésére Vékony Jánost állították külön. Ő azt mondotta, hogy ő bűnös, tolvaj volt, nem érdemesíthető arra, hogy a többivel legyen. A mezsgyén elkezdett pe­regni a golyószóró. Hangtalanul eslek össze, és haltak meg. Már 1 órakor tömegsírban aludtak. Nem maradt más, mint a Szilágyi Albert munkás kabátja. Vékony Jánost a Nagy Varga István tarlóján lőttek agyon és a kukoricában földelték el…” (9)

Közülük az egyetlen bűnöző, Vékony János nagyobb erkölcsi erényről tett tanúbizonyságot, mint hóhérai!

Kiss Ferenc adatközlő így beszélt az eseményről: „Azon a nyáron részes voltam Molnár Ferencnél. Ez a tanya Kutas felé a harmadik volt a Nagy Dezsőétül. Azon a napon rossz idő volt, esött az eső. Az eget figyeltük, hogy tudunk-ë mán aratni, amikor géppuska kattogást hallottunk a szomszédbul. Mindjárt monta a gazda, hogy mán mëgint itt vannak az olájok, oszt nem lösz máma aratás. Úgy is lött. Nem mertünk tűluk kimönni a földre. Délután hallottuk mög, hogy 56 embört kivégeztek.”

Az 1906-ben született Tóth Jánosné (10) a történetet így mesélte el: „A Nagy Dezső tanya mögött, befelé a parton állt a Ceglédi tanya. Itt dolgoztunk Szűcs unokatestvérömékkel, amikor géppuska kelepölést hallottunk. Alig később fegyverös román katonák gyüttek be hozzánk és kiterelték a férfiakat. Köztük volt Ceglédi Jani és a Szűcsök. Velük temettették el a kivégzötteket. Amikor a Vékony földre értek, mán ki volt ásva a nagy gödör. A foglyokkal előbb mögásatták a sírjukat, azután lűtték lë űket. A legtöbbnek a fejit lűtték szét. A kukoricalevelekön ott volt a sok vér, mög az agyvelő. Voltak, akik nem kaptak halálos lövést. Amikor rájuk húzták a földet, a föld még percökig mozgott fölöttük. Úgy köllött temetni, hogy a gödörbe ëgy sor embört raktak, azután rájuk ëgy sor földet, míg mindönki bele nem került.”