Lázár János Makón: a magyarok sorsáról csak a magyarok dönthetnek – íme a teljes beszéd!

„Veled, Uram, de nélküled”. Az elmúlt 1024 esztendőben Magyarország és a magyarok annak köszönhették a sikerüket, ha ez a nagyon finom, nagyon okos, időnként nagyon ravasz egyensúly volt képes érvényesülni – fejtette ki Szent István király ünnepén Lázár János. Mutatjuk az építési és közlekedési miniszter teljes makói augusztus 20-i beszédét!

Főtisztelendő Püspök Atya, Tisztelt Polgármester Asszony, Kedves Polgármester Úr, Igen Tisztelt Makói Honfitársaim!

Magyarország 1024. születése napján Isten éltessen minden makói honfitársamat és minden magyar honfitársunkat itt a Kárpát-medencében! Engedjék meg, hogy Magyarország kormányának köszöntését adjam át első helyen Makó város ünneplőinek és természetesen a kitüntetetteknek is!

Kedves Makóiak, Kedves Ünneplők! Az igazság az, hogy polgármester asszony beszéde és püspök úr miséje után koránt sincs az ünnepi szónok könnyű helyzetben, tekintettel arra, hogy Makón az a szokás, hogy nemcsak beszélnek, hanem mondanak is valamit. Így aztán arra gondoltam, hogy megragadom a lehetőséget, és arról szólok, ami nemcsak illendő, hanem kötelesség is, hiszen 1024 esztendő, egy 1024. születésnap mindig alkalmas arra, hogy az ember összegezzen, s megpróbálja megérteni, mi az, ami előttünk áll a jövendőben.

Azt írták annak idején a rómaiak, hogy egy ember szerencséje azon múlik, hogy a fölkészültség és a lehetőség találkozik egymással. Ebből a kettőből a 21. században a fölkészültségünket tudjuk befolyásolni, a lehetőséget a mai világban legkevésbé. Ez a lehetőség sokszor nem mindig pozitív formában, hanem időnként általunk befolyásolhatatlan kihívások formájában nyilvánul meg. Olyan időket élünk, amikor kihívások vannak, amelyek lehetőséget jelenthetnek. Ezekből jutott bőven a makóiaknak az elmúlt három-négy esztendőben, ha a pandémiára, a most megszenvedett nyári meleg által jelzett klímaváltozásra vagy éppenséggel a tőlünk nem is olyan messzire, a szomszédunkban zajló háborúra gondolok, akkor mindenki megértheti, hogy a 21. század első évtizedei a makóiaknak rengeteg kihívást tartogatnak. Ezek a kihívások egyáltalán nem biztos, hogy egy jobb, biztosabb és kiszámíthatóbb időszak elé állítanak bennünket. 2024-ben Szent István király államalapítására is emlékezve azt kell mondjuk, és azzal kell szembenézzünk mindannyian, hogy egy változó világban élünk. Azok a világrendek, amelyek századonként váltják egymást, úgy látszik, újabb fordulóhoz értek.

Ennek a városnak a történetében az a 100 éves időszak, amely 1815-ben Napóleon bukásával és az első világháború megkezdésével 1914-ben kereteződött, óriási lehetőséget jelentett. Az, ami az első világháború elvesztésével kezdődött, és valamikor nem olyan régen ért véget a kommunizmus bukásával, szintén egy újabb korszakot írt le. Egészen biztos lehetünk abban, hogy most és a következő években a második világháborút követő világrend érdemben változik, mint ahogy sajnos az is előttünk áll, hogy korántsem biztos, hogy a gyermekeink és az unokáink számára biztos, kiszámítható és gyarapodó jövőt tudunk garantálni. Az európai fehér és keresztény embernek kiszámíthatatlansággal, bizonytalansággal, a veszélyek és a háborúk korával, sőt leginkább az őt leginkább aggasztó ténnyel kell szembenéznie, hogy a gyermekei és unokái boldogulása bizonytalan. Ez az a kihívás, amelyben Európának gondolkodnia kell, és Szent István emlékéből és példájából merítve nekünk is van felelősségteljes feladatunk. A 21. századi magyaroknak, nekünk, kortársaknak helyben és országosan az a feladat és az a felelősség adódott, kedves makóiak, hogy megszabjuk, mit is tudunk tenni ebben az időszakban: a kihívások és a veszélyek korában. Milyen jövőt szánunk és akarunk magunknak, mi az, amiből engedünk, és mi az, amihez mindenképpen ragaszkodunk, kivel és hogyan működünk együtt, és hogyan irányítjuk ennek az országnak vagy ennek a városnak a jövőjét.

Van egy egészen biztos válaszunk, amelyben minden jóérzésű, józan gondolkodású és jó gondolkodású magyar ember egyetérthet, ez pedig az önrendelkezés fontossága. Bárhogyan forduljon is a politika és a történelem vihara és kereke, nekünk a legfontosabb feladatunk, hogy ahhoz ragaszkodjunk, ami a magyar érdek, az önrendelkezés, a szuverenitás fontossága. Ez pedig abban összegezhető, hogy mindig mi, magyarok döntsük el, hogy milyen sorsot választunk magunknak, mi mindig dönthessünk saját magunkról és a jövőnkről. Azonban Szent István királynak volt egy mondata, egy neki tulajdonított gondolat, amely ezen a napon talán különleges jelentőséggel bír. Ezer éve Szent István király a legenda szerint azt vallotta: „veled, Uram, de nélküled!” Ez később a magyar nyelvben egy fontos szófordulattá alakult, s ma ebben a teremben is sokan érzik és tudják, mire gondolunk. „Veled, Uram, de nélküled” – írta és gondolta Szent István Rómával, a kereszténységgel kapcsolatban, a Rómához való viszonyban, illetve a Rómára való utaltságot illetően.

Vajon van-e ennek a mondatnak jelentősége ma 2024-ben: „veled, Uram, de nélküled”? Azt gondolom, hogy van a mondatnak jelentősége, pontosan ugyanaz, mint 1024 esztendővel ezelőtt. Mi, magyarok 2024-ben elfogadjuk az európai szövetséget, a felénk kinyújtott kezet, akár a kontinensről, akár a kontinensen túlról, de úgy, hogy számunkra elsődleges a megmaradásunk és a nemzeti érdekünk. Jogot formálunk és erőt akarunk ahhoz, hogy saját magunk dönthessünk a saját sorsunkról, és semmilyen döntés ne születhessen a fejünk fölött. „Veled Uram, de nélküled.” Veled vagyunk, Európa, veled élünk, és benned gondolkodunk, de bizonyos határok között a nélküled szó jelentését illetően is.

S ha arra gondolunk, kedves barátaim, hogy ennek a városnak a sikereit, ennek az országnak a jövőjét meghatározó korszakokban ez a gondolat vajon érvényesült-e? Ajánlom mindenki figyelmébe az 1867-es kiegyezést, a Monarchia éveit. „Veled Uram, de nélküled.” Persze szövetség az osztrákokkal, de bizonyos értelemben mégis nélküled. A két világháború között Közép-Európát maga alá gyűrni szándékozó Németországgal kapcsolatban mi volt a magyar politika lényege? „Veled, Uram, de nélküled.” Persze járjuk a német utat a magunk érdekei szerint, ha kell, nélkülük. S ha megengedik, Szent István király napján még egy eretnekséggel is megpróbálkozom, a kommunizmus idején a Kádár-rendszerben a kommunista blokk relatív sikereit nem annak köszönhette Magyarország, hogy az ország vezetői – valószínű, nem föltétlenül tudatosan, de – a „veled, Uram, de nélküled” gondolatában próbálták ezt az országot kormányozni és menteni, ami adott esetben menthető? Azt gondolom, hogy az elmúlt 1024 esztendőben Magyarország és a magyarok annak köszönhették a sikerüket, ha ez a nagyon finom, nagyon okos, időnként nagyon ravasz egyensúly volt képes érvényesülni. „Veled, Uram, de nélküled”, ami jelenti egyszerre a valahová való tartozást, csatlakozást és különállást, jelenti a valahová való tartozást és önállóságot, és jelenti természetesen az együttműködés képességét, de a különállás és a különbözőség lehetőségét is. Ez a „veled, Uram vagy nélküled” jelenti a határt Napnyugat és Napkelet között, jelenti a határt európaiságunk és a magyarságunk között.

Ha visszatekintünk tehát erre az ezer esztendőre, ez egészen biztos, hogy egy nagyon sikeres politikai idea, egy nagyon sikeres politikai program. Azt hiszem, hogy ennek keretében és ezen keresztül már érthető az, amit mi ma próbálunk képviselni. Aki ma Nyugat-ellenes, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy elárulja Nyugat-Európát. Nem gondolom, hogy aki Kelettel megpróbál szót érteni, az automatikusan azzal bélyegezhető, hogy elhagyja a Nyugatot vagy éppenséggel Nyugat-ellenes. Nem lehet Európa-ellenes az, aki időnként kételkedik abban, amit Brüsszelből diktálnak, és nem hiszem, hogy idegengyűlölő volna az, aki megkérdőjelezi, hogy Európában mégiscsak a fehér és keresztény hagyományoknak van elsőbbsége az idevándorlókkal szemben. Azt sem gondolom, hogy aki keresztény emberként tűzszünetet próbál közvetíteni vagy hirdetni, az áruló lenne, vagy a szövetséghez való hűséget adná föl.

Ez az ezer esztendő nekünk, magyaroknak nagyon sok jó és rossz tanulsággal szolgált, amiből a 21. században van mit tanulni. Az egyik tanulság talán ma a díszpolgári cím átadásakor is érvényes lehet. Ez pedig a szembenállás és az együttműködés harca. A tagadás és az együttműködés dichotómiája, amely a modern politikában igen divatos fogalom. Egy olyan korszakban élünk a világban mindenhol, ahol egymásnak feszülnek politikai erők, nézetek, vallások, ideológiák, gazdasági érdekek, és a politika lényege a szembenállássá egyszerűsödött. Ha valaki végiggondolja Szent István pályafutását vagy életművét, láthatja, hogy a tagadás már akkor velünk járt együtt, és a szembenállás sem volt ritka azokban az időkben sem. Mégis azt tudom mondani önöknek, hogy Makó egy olyan különleges hely, ahol a józan ész fölülkerekedett a tagadáson. A mai díszpolgári cím természetesen egy személy, egy ember elismerése, de a józan ész diadala is, az együttműködés ünnepe, annak az ünnepe, hogy a józan ész képes volt a tagadáson felülkerekedni. Hiszen mit is jelent a tagadás? A tagadás ebben az országban és ebben a korszakban mindig azt jelenti, hogy az emberek kétségbe vonják a velük szemben állók jó szándékát, programjának jó célkitűzéseit, személyiségüknek jó oldalát, és mindig csak a rosszat látják a szándékban, akaratban, programban. Magyarországon és Makó városában is este, amikor összejönnek az emberek, férfiak találkoznak, sokszor ultiznak. Mi az ulti lényege? Egy ember akar valamit, és két másik magyar ember mindenképpen meg akarja akadályozni ebben. A tagadás kultúrája bennünk van 1024 éve. Nagyon ritkán, nagyon kivételes pillanatokban vagyunk képesek ezen felülemelkedni, és ezért különleges az, hogyha egy olyan ember kap elismerést, amely egy olyan korszakot és egy olyan gondolkodásmódot képes megjeleníteni, ahol a józan ész valóban legyőzte a tagadást.

Kedves Makóiak! Az igazság az, hogy a történettudomány és a történelem kérdései a magyar politikában jártassággal bírók számára nem közömbösek. Azt gondolom, hogy a magyar politikusok közül az lehet sikeres – és ma már a siker nem jelent többet, mint az életben és talpon maradást –, aki megérti a magyar történelem néhány fontos üzenetét és mondandóját. Ebben a történettudományilag áthatott és történeti szemlélettel átitatott világban én azok közé tartozom, akik abban hisznek, hogy a személyiségnek van hatása a történelemre. A materialista, marxista történettudomány ezt alaposan tagadta, de mégis azt gondolom, hogy a személyiség képes alakítani és befolyásolni a civilizációk sorsát, egy ország boldogulását és egy város jövőjét is. Amikor valakit elismerünk, és díszpolgári címmel illetjük, akkor mégiscsak egy ember kap valamiért elismerést, amit egy közösség így vagy úgy, de fontosnak tart. Az önmagában az ember biológiai létezésének, metafizikai létezésének egy különleges csodája, hogyha egy ember a saját sorsán kívül mások sorsára is képes hatást gyakorolni. Azt gondolom, hogy Makó város történetében Buzás Péter is képes volt hatást gyakorolni, képes volt a város történetét befolyásolni.

Azon gondolkoztam ma reggel, hogy mi lehet az a dolog, amiben ez a történettudományi vagy történelmi evidencia megnyilvánul. Két dolgot tud a személyiség tenni egy közösséggel, és két formában tud hatást gyakorolni egy közösségre. Az egyik az irány kijelölése, mert mégiscsak úgy van ez, hogy ennek a 25 ezer embernek a sorsát valakik eldöntik, valakik meghatározzák, jó esetben a közösség együttműködésével. Ezért annak a személyisége, annak az elvei, gondolatai, műveltsége, fölkészültsége, emberiessége, aki dönt egy közösség sorsáról helyben és országosan, korántsem közömbös, mert az irány kijelölése mindig egy ember keze munkája. Így aztán annak, aki hatást gyakorol a történelemre helyben és országosan vagy a világban, az irány kijelölése egy fontos felelőssége. Az irány kijelölése ebben a városban úgy esett, hogy az együttműködés kultúrája győzött, hiszen a politika, a közélet és a magyarországi közügyek két egymással ellentétes pólusán álló ember, két karizmatikus vezető, Makovecz Imre és Buzás Péter szövetsége határozta meg az elmúlt 20 esztendőben ennek a városnak az urbanizációs fejlődését, a jelenére rányomja a bélyegét és mindenféleképpen befolyásolja a jövőjét is. Itt sem a tagadás, hanem az együttműködés győzött. Az irány kijelölésében szükség volt a két ember összefogására, megállapodására, és arra is, hogy ez az irány az emberek számára elfogadható, támogatható legyen, olyan, amit magukénak tudnak érezni, vagy jó esetben egészen biztosan belőlük fakadjon.

A másik dolog, ami miatt ma itt ülhetünk ebben a teremben, hogy akinek alkalma és módja van befolyásolni a történelmet és a jövőt, annak nemcsak az irányt, hanem a hogyant is tudja a keze irányítani és befolyásolni. A hogyanra azt értem, hogy egy városban és egy országban nem mindegy, hogy ki hogyan csinálja a politikát, ki hogyan szervezi a közügyeket, ki hogyan befolyásolja annak a minőségét és mélységét. Ha ki van jelölve az irány, időnként sokkal nehezebb a megoldás, a metódus, a megvalósítás, a hogyan kérdésének a megválaszolása. Ha nem az együttműködés kultúrája élne ebben a városban immáron 30 éve, ha nem lehetne jó ügyekben józan kompromisszumot kötni, akkor ma nem jöhettünk volna össze Buzás Péter köszöntésére. Mert mégiscsak arról szól az elmúlt 35 esztendő Makó városában, hogy persze vannak győztesek, és vannak vesztesek, de a győztesek soha nem törtek a vesztesek politikai értelemben vett életére, mégis az élni és élni hagyni kultúrája kapott helyet és lehetőséget. Ez teremtette meg annak a föltételét, hogy ma ünnepelhetjük azt az embert, aki Makó városában irányt szabott a 21. század első éveinek, és a hogyannal, ahogy a város ügyeit intézte, lehetővé tette, hogy a józan ész győzzön a tagadás fölött, és hogy képesek legyünk egymás erényeit, szándékát, teljesítményét és léptékét elismerni.

Nem kívánhatunk annál többet Makó városában 2024-ben, minthogy ez a közös nevező, a közös talapzat, a város szeretete az értékekre épüljön, és ezek az értékek, melyek szólnak a megbecsülésről, a hazáról, a családról, az ezeréves történetről és a következő ezer évről, majd sok-sok évtized múlva ebben a teremben nem kényszer és nemcsak hívó szó, hanem belülről fakadó lelki okoknál fogva is képesek legyenek a jövő nemzedéket összefogni. Mindig elfelejtik a kortárs politikusok, hogy a legnagyobb felelősség, amikor az ember mandátumot vesz át, odaáll a parlamentben vagy a helyi képviselő-testületben a szolgálat padjához, hogy a munkájával megteremtse a következő generáció számára az alkotás helyét és helyszínét. Nem kívánhatok annál többet, mint hogy Makó városában 15-20 év múlva is összejöjjenek Szent István ünnepén, olyan emberek találkozzanak, akik hisznek a városban, hisznek a hazában, hisznek a családban, és képesek az együttműködés formáját megtalálni, elvetni a tagadást, és megkötni a józan ész napi kompromisszumait.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. Isten éltesse Makó városát!