fbpx
quotescamera408D8217-1508-42F1-8C7C-9B81D4D48B57BF2C6754-57F9-416E-81DD-671EE8AD8D71DD13BF45-FD0E-4F5E-BCB8-EE0968EEB4D2DD13BF45-FD0E-4F5E-BCB8-EE0968EEB4D292333EC4-7DF2-4B9F-A7BF-114B75EE0347chevron_thin_rightchevron-downchevron-firstchevron-lastchevron-leftchevron-nextchevron-prevchevron-right582A3CB2-04DA-4E39-837D-58C0907011FD582A3CB2-04DA-4E39-837D-58C0907011FDchevron-upA659D4DE-32ED-45A3-A6C5-A48FFE2B488D75140C12-4E5F-4759-9FD3-4300BCD98B0CB69DB86E-0DDE-4383-BD92-653067C2563303A7445C-E555-4556-9278-5815BF71C9AF16DD793C-5D61-45BF-AFAF-6DE315DB19D01A6A983E-3DA3-4A07-ACA8-60B780BA8F5Bsearch-bigD9E58768-0281-47D1-8191-45C7CE673AF893DB4080-7C8D-467D-8E27-6ECB71C8D144C6DE3A5E-B153-4D9B-9D7B-F226C80BCB9A1D118CCB-65D4-4236-8317-A87D534DDCA8001646AA-7655-4585-ADCC-738ED6F09280
2024. 06. 20. csütörtök
  -  Rafael
Makó

Kétkezi munka, becsület, emberség – 150 éve öröklődik a szíjgyártó szakma a makói Lenhardt családban!

2023. augusztus 27.

Viharos volt az elmúlt 150 év a magyar történelemben. Háborúk, korszakok, nézetek és velük együtt szabályok és törvények váltották egymást. Gazdasági, társadalmi, emberi válságok és sikerek váltakoztak. Ebben a sodrásban kellett megtalálni a helyüket az ősi szakmák, mesterségek művelőinek, miközben beindult az iparosodás, tömegcikkek léptek a piacra, megérkezett a közösségi média. Hogyan élhette mindezt túl a szíjgyártás? Hogyan lehet, hogy már a 6. generáció áll a makói üzlet pultja mögött? Mi az az értékmag, ami köré épül az egész?

1873-at írunk. Egy kis magyar falu földes útja mellett állunk. Teljesen máshogyan néz ki, mint egy mostani utca. Nehéz elképzelni, de nem lehetetlen. Még nincsenek tömve autókkal az utak, nincsenek számítógépek, okostelefonokat nyomkodó gyalogosok. Port kavar a szél, süt a nap. Az úton messzebb néhány biciklis. Valaki talicskát tol megrakva. 522 ház áll Kis-Zomboron, akkoriban így írták még. Mi éppen az egyik előtt állunk. Kinyitjuk az ajtót. Belépve megcsap a friss bőr finom illata. Éppen a Rónay-családnak készül lószerszám. A készítője pedig Lenhardt Béla dédnagyapja. Ő volt, aki továbbadta a tanultakat a családban. Még nem is sejti, hogy 6 generációval később, 150 év múlva ugyanezekkel az alapmozdulatokkal kezdi tanulni majd a szakmát az legfiatalabb Lenhardt.

„Dédnagyapám a katonaság után, amikor hazatért Kiszomborra, megnősült, és abban az időben kezdte el a szíjgyártó szakmát, 1873-ban. A makói műhelyt nagyapám 1900-ban nyitotta, akkor még a jelenlegi buszpályaudvarral szemben. Közben párhuzamosan nyitva volt a falusi műhelyünk is. 1924-ben pedig ide, a Kálvária utcára költöztek át. Jövőre lesz 100 éves a műhelyünk, az idén pedig 150 éves a szíjgyártó szakma a családon belül”

– kezdte a családi mesterség történetét Lenhardt Béla, aki 2023. augusztusában kapta meg Makó Város Díszpolgára címet.

Miközben a család titkait kutatjuk, Lenhardt Attila a műhelyben dolgozik, ő az egyik unoka. A kitüntetett fia, ifj. Lenhardt Béla pedig bekapcsolódik a beszélgetésünkbe. Izgalmas időutazás veszi kezdetét. Betyárokról, vásárokról, háborúról és online rendelésről is szó esik. A helyszínünk immáron a makói műhely, az illat ugyanaz. Friss bőráru, és mintha lenne még valami megfoghatatlan benne. Mintha tapintható lenne az élő történelem. Nem könyvek lapjain, hanem itt most, élő szóban.  

A 20. század történelmi viharai nem kerülték el a család életét sem. Az első világháború után, a román megszálláskor fosztogattak, és a műhelyt teljesen kirabolták.

„A nagyapám ráadásul sebesülten érkezett haza, éppen a keze sérült. Az édesapám 1909-ben született. Először gimnáziumba járt 4 évig, majd a nagyapámhoz állt inasnak, és ő is kitanulta a szakmát. Újra közbeszólt a háború. Éppen egy fellendülő időszak jött volna, amikor sajnos 1942-ben elhunyt nagyapám, édesapámat rá 2 hétre elvitték az orosz frontra, a Don-kanyarba. Addig a nagymamám tartotta fönn a műhelyt. Miután haza jött dolgozott, majd újra katonának vitték, és szerencsére ismét hazatért”

– idézte fel nekünk Lenhardt Béla. Az ő története ezután kezdődött el, majd a többi, szépen sorban.

„Én 1950-ben születtem. Először itt a József Attila Gimnáziumban érettségit szereztem. De akkoriban még nem tudtuk, hogy egyáltalán folytathatjuk-e a szakmát. Így autóvillamossági szerelőnek tanultam tovább a Galamb József-iskolában. Két év katonaság után én is itt dolgoztam. 1978-ban vettem át a műhelyt. Már akkoriban is úgy volt, hogy ezt a szakmát magánúton kellett elvégezni, vizsgázni. Édesapámmal együtt ketten dolgoztunk utána, majd 1975-ben megnősültem, Béci fiam 1978-ban megszületett. 1996. óta dolgozik mellettem, ezt követően ő is levizsgázott.

Most már Attila unokám is, éppen a 150. évfordulón, bekapcsolódik már a szakmába. A kézi varrást tanulja, karikás ostorkészítést, fonást. Azokkal az alapokkal, amikkel 150 éve dolgoznak. Persze időközben sok minden változott, új alapanyagok és technikák jöttek be. Már el is készítette élete első táskáját, kifejezetten felkérésre. Népies motívumokkal.”

A családban tényleg, megszakítás nélkül egyik fiú a másik után tanult és nőtt bele a szakmába. Mindenki hozott egy új lendületet és szemléletet is ezzel. Ifj. Lenhardt Béla általános iskolában, 8. osztályos korában készítette el az első önálló munkáját, középiskolában tolltartókat készített, ő varrta és díszítette őket. Ezekből az osztálytársainak is vitt. Ostort, korbácsot csinált, gyakorolta a fonást, pásztorkötést. A szíjgyártó szakmai vizsga után igazából rögtön a „mély vízbe került”, egyből beállt dolgozni. Az ő kezében is megfordult az a munkaeszköz, ami már az elődeinél is ott volt.

A kéziszerszámokból a mai napig is van olyan, amit 150 évvel ezelőtt használtak. Ezek családi ereklyék, némelyik még ma is használható lenne, de már vannak modernebb eszközök is. Az egyik ilyen egy katonai, gyalogsági ásótok, a mai napig őrizik. A másik egy díszes oklevél, díj. Abból az időből, amikor Makón kiváltotta a család az ipart. A katolikus templom helyén – mert akkor még az nem állt – egy óriási mezőgazdasági kiállítást rendeztek. Akkoriban miniszterek érkeztek ide, Makó megyeszékhely volt. A család a „jó ízlés” szakmai díját kapta. Ez egy nagyon míves, régi lap. De nemcsak eszközök, hanem történetek is vannak, amik családi ereklyének számítanak. Az egyik éppen a szabadságharc idején játszódik.

„A dédnagyapám feleségének szüleivel történt, 1848-49-ben. Eladtak egy értékes házat, akkor hozták be a Kossuth-bankót, és nem költötték el az árát, hanem félretették. De sajnos olyan gyorsan elértéktelenedett, hogy már nem is tudták. Ezt nagyon sokáig megérezte a család” – mesélte Lenhardt Béla a nehezebb időkről. Viszont van egy igazán vidám történetük is:

„Az üknagyapám unokatestvére Szegeden volt szíjgyártó. Dédnagyapám ott tanulta nála a szíjgyártó mesterséget, akkoriban inas volt.”

Az egyik alkalommal egy lovas érkezett nagy sebbel-lobbal a műhely elé. Bekiabált:

– Hé! Van karikás ostoruk?

Az inas ki is vitt gyorsan egyet. A betyár nagyot lendített vele a levegőbe, körbe nézte, majd azt mondta:

– Jó lösz! Mennyi az ára?

– 5 korona – mondta az inaslegény.

A betyár lenézett rá és azt felelte:

– Na itt az 5 korona, ez a másik 5 mög a tied, gyerök!

És már vágtatott is tovább. Amilyen gyorsan érkezett, úgy nyoma is veszett. Akik látták, azt beszélik Rózsa Sándor volt…

A 20. század történelmi viharait élte túl a makói szíjgyártó műhely, megszállások, háborúk, rendszerek változtak, a szakmai elvárások, feltételek is velük együtt. A II. világháborúban, amikor megérkeztek az országba az oroszok, akkor pedig ők fosztották ki, az immáron makói műhelyt. Korábban az elsőben, a románok. Sok olyan dolog volt, amiből nehéz volt talpra állni, de nekik mindig sikerült.

1970- es, 80-as években azután egy fellendülés jött Magyarországon a korábbi időkhöz képest. A makói szíjgyártó családnak sok munkát adtak a téeszek, kellett a lószerszám, elindult az idegenforgalom. Hatalmas turistaélet volt Makón, beindult a kutyás élet. Nagy kutyakiállítások voltak. Rengetegen jöttek akkoriban Németországból ide, Magyarországra lovagolni. Sokan közülük Makóra. Míg a kezdetekkor a műhelyekben katonai felszerelések, lószerszámok készültek, ez ekkorra kibővült. Voltak idők, amikor még az alapanyaghoz, a bőrhöz is alig lehetett hozzájutni, mert azt is jegyre osztották.

Később már a gyárakból is vásárolhattak a kisiparosok. Népi iparművész címet kaptak, ezzel a termékek is megkapták ezt. Ifj. Lenhard Béla is tapasztalta már ezeket az időket, hiszen ekkor már ott volt a műhelyben apja mellett:

„A kereskedelem kibővítése az exporttermékeket hozta magával, közöttük rengeteg olcsó, minőségben rosszabb árut. Ez a mi szakmánkat se kerülte el. Érezhető volt, hogy inkább megvették az olcsóbb árut, mondjuk övet, mint a miénket, azt, ami jó minőségű, és évekig vagy évtizedekig is szolgálta volna őket. Ekkor elkezdtük kibővíteni az övkínálatunkat. Majd táskákat is elkezdtünk készíteni, de persze a fő profilunk az maradt.

Egy időben kalandozásra is indultunk az exkluzívabb bőrök használatával. Kaposvári Józsi cipész barátommal – sajnos már nincs közöttünk – kígyó-, rája-, kajmán-, strucc-, cápabőröket is kipróbáltunk. Én elsősorban óraszíjakat, öveket készítettem az ő cipőihez. Ezeket a bőröket nem használjuk, de néhány minta ott lapul még mindig a fiókban. Közöttük egy elefántbőr darab is. Ez egy nagyon vastag bőr, ami már vagy 100 éves. Az a története, hogy egyszer egy cirkusz járt Makón, és elpusztult az elefánt, majd sikerült egy darabot szerezni belőle. Ezt sosem használtuk semmire, inkább csak érdekesség.”

Ma már a világ számos pontján ismerik a Lenhardt család termékeit. Az egyik leghíresebb közülük a Trónok harca filmhez készített lovasfelszerelés. Az ország számos pontjáról vannak megrendeléseik. Honlapot készítettek, az internetes világban is megjelentek. Lehet online rendelni tőlük. Érdekesség, hogy óraszíjakat is szeretettel vesznek tőlük, Rolexre is készítettek már szíjat.

De a szakmai sikerek, a profi munka, az időtálló tudás még nem minden. Mégis, akkor mi az az értékmag, ami köré épül minden? Erre ifj. Lenhardt Béla adta meg a választ:

„Szerintem a mi családunk nagy értéke az, hogy nemcsak szakmailag, hanem emberileg is a lehető legjobb módon teljesítettünk és teljesítünk. Amit mi megígérünk, az tudják, hogy úgy lesz. Ha pedig valamit nem tudunk elkészíteni, vagy nem lehet úgy elkészíteni, ahogyan azt a vevő kéri, akkor azt is megmondjuk.

Beszélgetünk az emberekkel. Nem akarunk megvezetni senkit. Igazi érdeklődéssel fordulunk feléjük, mert minden ember egy történettel érkezik hozzánk. Itt nem övek, szerszámok vannak, nem rideg tárgyak, hanem hétköznapi használati eszközök. Akár olyanok, amit minden nap viselnek, vagy amik megkönnyítik az életüket valamiben. Mindenki egyedi kéréssel, problémával, élethelyzettel érkezik. A mottóm az, hogy: Nem üzleti, hanem emberi kapcsolatokat építünk! Az emberi kapcsolatok révén jöhet létre később az üzlet, de az ember maga az első.

Úgy is megfogalmaztam már, hogy nálunk a vevő nem egy adat a pénztárkönyvben. Az emberi kapcsolat mindennél fontosabb. A legjobban azt szeretem, amikor személyesen találkozunk, és egymás szemébe tudunk nézni, beszélgetni lehet. Az internetes rendelésnél is nagyrészt telefonon is egyeztetünk.”

A hagyomány tisztelete mellett a hagyományteremtő része is megvan minden generációnak.

„Hogyan tudunk emberek maradni a hétköznapokban és a szakmai életben? Ez a legfontosabb kérdés” – folytatta.

„Az, hogy ezt az adott generáció milyen módon valósítja meg, az ő dolga. Csinálja! A korszakok, fejlesztések változtak, sokszor óriási szakadékok vannak a generációk között. Ebben egyfajta híd is vagyok. A fiamnak azt mondom mindig: Csináld, csináld, ötletelj, használd a fantáziád! Szabadság, szeretet, megértés – ezek az alapkövek, amire építeni lehet az emberi kapcsolatokat és a munkánkat.”  

Béla fia, Attila, a legfiatalabb szíjgyártó érzi ennek az egész tanításnak a felelősségét és lényegét:

A feladat adott, szépen lassan beletanulok a szakmába, és viszem tovább majd. Sok gyakorlás, tanulás szükséges. A családunk egyes generációira is jellemző mindig az újító szellem.”

A három szíjgyártó most kezdi el majd az első, nagy közös munkáját. A Mezőhegyesi Tangazdaság és Ménesbirtok felkérésére készítenek korhű, barokk stílusú ötös fogathoz lószerszámot. Korábban is volt már hasonló felkérésük. Ezen már közösen fognak dolgozni, és nagyjából másfél éves lesz a teljes munka.

Közben a makói, Kálvária utcai üzlet, jövőre 100 éves lesz. Az idő nem áll meg, a munka folyik tovább, ki tudja még, hány évtizeden, évszázadon át. Azután maradnak belőle ezek a történetek, a poros utak, a katonai lövészárkok, a bőr finom illatába burkolódzó műhelyek, a frissen készült ostor éles, csattanó hangja az üzlet előtt, amit kipróbálnak.

A képek a falon, a fiókokba rejtett családi emlékek, a beszélgetések és a találkozások emléke, amit magunkkal viszünk, amikor belépünk az üzletbe. Az érzés, amikor becsatoljuk a Lenhardt-övünket, kézbe vesszük a Lenhardt-táskánkat. Keressük a kulcsokat az ő kulcstartójukkal a lakásban. Megszorítjuk a pórázt, odacsapunk a lovaknak, balra húzzuk a gyeplőt. Elővesszük a kést a tokból, az óránkra pillantunk. A szíj is Lenhardt. Az idő telik, de van, ami velünk marad, örökre…