quotescamera408D8217-1508-42F1-8C7C-9B81D4D48B57BF2C6754-57F9-416E-81DD-671EE8AD8D71DD13BF45-FD0E-4F5E-BCB8-EE0968EEB4D2DD13BF45-FD0E-4F5E-BCB8-EE0968EEB4D292333EC4-7DF2-4B9F-A7BF-114B75EE0347chevron_thin_rightchevron-downchevron-firstchevron-lastchevron-leftchevron-nextchevron-prevchevron-right582A3CB2-04DA-4E39-837D-58C0907011FD582A3CB2-04DA-4E39-837D-58C0907011FDchevron-upA659D4DE-32ED-45A3-A6C5-A48FFE2B488D75140C12-4E5F-4759-9FD3-4300BCD98B0CB69DB86E-0DDE-4383-BD92-653067C2563303A7445C-E555-4556-9278-5815BF71C9AF16DD793C-5D61-45BF-AFAF-6DE315DB19D01A6A983E-3DA3-4A07-ACA8-60B780BA8F5Bsearch-bigD9E58768-0281-47D1-8191-45C7CE673AF893DB4080-7C8D-467D-8E27-6ECB71C8D144C6DE3A5E-B153-4D9B-9D7B-F226C80BCB9A1D118CCB-65D4-4236-8317-A87D534DDCA8001646AA-7655-4585-ADCC-738ED6F09280
2022. 10. 06. csütörtök
  -  Brúnó, Renáta
Blog

Mi az igazság a középkori gyermekek kereszteshadjáratáról?

2022. augusztus 13.

Nyolc évszázaddal ezelőtt a Rajna-vidéki és Loire-menti parasztok és polgárok ugyanannak a megdöbbentő jelenségnek lehettek szemtanúi. A két vidékről nagyjából egy időben gyermekekből álló, fegyvertelen seregek kezdtek el vonulni dél felé azzal a meggyőződéssel, hogy véghezvihetik azt, ami a királyoknak, lovagoknak és egyéb bűnös hatalmasságoknak nem sikerült: a Szentföld szaracén uralom alól történő felszabadítását. Céljukat nem érték el, a Földközi-tenger sem vált ketté, s legtöbbjük rabszolgaként végezte. De vajon mindez tényleg így történt?

Forrongó Rajna-vidék

A 20. században a források felülvizsgálatának köszönhetően jelentősen megváltozott a – sokak szerint a hamelni patkányfogó történetét is ihlető – történésekről alkotott kép. Kiderült, a krónikások hajlamosak voltak kiszínezni az eseményeket, ráadásul a legtöbben csak jóval a történések után vetették papírra a különös mozgalomról szóló beszámolójukat.

A korabeli források szerint az Úr 1212. esztendejének tavaszán (a húsvét és pünkösd közötti időszakban, vagyis március 25. és május 13. között) Rajna-vidéki szegény parasztok ezrei hagyták ott földjeiket, jószágaikat, hogy egy pásztorfiút, Nikolaust követve meginduljanak a Szentföld irányába. Céljuk Jeruzsálem visszaszerzése, és a szaracénok keresztény hitre térítése volt.

A trieri krónika szerint Nikolaus egy Simon nevű kölni serfőző fiaként született, azonban éppen a kölni beszámolók hallgatnak a fiú pontos származási helyéről. Akárhol is látta meg az Isten egét, nem kétséges, az ifjú remek szónoki képességgel rendelkezett. Ezt kihasználva naphosszat rótta az utcákat, és nagy sikerrel gyűjtötte maga köré követőit. Rövid idő alatt több tízezren csatlakoztak hozzá. A társaság meglehetősen vegyes képet mutatott, a gyerekek, nemesek és papok mellett rosszhírű csavargók, sőt, prostituáltak is beférkőztek az elhivatott keresztesek soraiba.

Az Itália felé tartó sereg a rettenetes út során a halálozások és a néhány visszafordulás következtében harmadára fogyott. Az Alpokon átkelő, éhségtől, szomjúságtól és egyéb csapásoktól sújtott csapatból végül mindössze hétezren jutottak el Genovába, ahol újabb csapás érte őket. Nikolaus sokáig hitegette a mozgalom tagjait, hogy Mózeshez hasonlóan szét fog nyílni előtte a tenger, azonban az óriási víztömeg nem mozdult meg.

Voltak, akik csalódottságukban a hazaút mellett döntöttek, sokan azonban Genovában maradtak, a helyi családok ugyanis több fiatalt befogadtak. Mások Pisába mentek, ahonnan hajón indultak tovább Palesztina irányába. További sorsuk nem ismert. Többen Róma felé vették az irányt, hogy a pápa áldását kérjék (egyes krónikák szerint, hogy mentesítést kapjanak keresztesi esküjük alól), III. Ince azonban hazaküldte a különös küldöttséget. Voltak, akik – Ancona érintésével – a dél-olaszországi Brindisiben kötöttek ki.

A város püspöke azonban gyanúsnak találta a zarándokokat, és megtiltotta a lakosoknak, hogy segítsék őket a továbbjutásban. Akiknek pedig ennek ellenére is sikerült hajóra szállni, egy afrikai rabszolgapiacon, vagy kalózok fogságában végezték.

A francia szál

A franciaországi történésekről szóló krónikák leírása számos ponton megegyezik a németországi eseményekkel kapcsolatos beszámolókkal. A feljegyzések szerint 1212 tavaszán, miközben a Cloyes-ból származó Étienne (azaz István) nevű, 12 éves pásztorfiú a juhait legeltette, szokatlan dolog történt.

Egy koldus jelent meg az ifjú előtt, aki azt állította, hogy ő maga Jézus Krisztus. A szegény zarándok egy levelet adott át Étienne-nek. Kérte, továbbítsa a francia királynak, s felszólította az ifjút, hogy hirdesse meg a Jeruzsálem felszabadítására induló keresztes hadjáratot.

A csodás találkozás híre az egész vidéken elterjedt, és a királyhoz igyekvő pásztorfiúhoz rengetegen csatlakoztak. A több mint 30 ezer fősre duzzadt, főként gyerekekből álló tömeg májusban ért Párizs határába. Ekkorra a zarándokok ifjú vezetője az út során véghezvitt csodáknak köszönhetően már komoly tekintéllyel rendelkezett, így személyét II. Fülöp Ágost francia király sem vehette félvállról.

Ennek megfelelően kikérte az ügyben a párizsi egyetem tanári karának véleményét. Tanácsukra a király hazaküldte az előtte megjelent sokaságot. Bár sokan betartották a parancsot, a többség ekkorra már annyira fellelkesedett, hogy esze ágában sem volt hallgatni a királyi rendeletre.

A keresztesek június végén Vendôme-ból indultak el a Szentföld irányába. A sereget elsősorban parasztgyerekek alkották, de nemesek, valamint lányok is voltak a soraiban. Míg a legtöbben gyalog mentek, Étienne díszes szekéren utazott, ahol ponyva védte a naptól. A vezetőt egyre inkább szentként kezdték tisztelni.

Mielőtt a keresztesek elérték Marseille-t, a nagy meleg és az élelemhiány miatt sokan meghaltak, és volt, aki a nehézségeket látva inkább visszafordult. Akik pedig maradtak, visszafojtott lélegzettel várták, hogy Étienne előtt – ígéretéhez híven – kettényíljon a tenger. A csoda azonban elmaradt. Ám ekkor két kereskedő, Hugues Lefer (Vas Hugó) és Guilleaume Leporc (Disznó Vilmos) felajánlotta a segítségét. Vezetésükkel a sereg hét hajóval indult el Palesztina felé, majd 18 éven át semmilyen hírt nem hallattak magukról.

1230-ban egy, a zarándokokkal tartó, Észak-Afrikából visszatért pap beszámolt róla, hogy két hajó még Szardínia partjainál zátonyra futott. Bár a többi vitorlás elérte az észak-afrikai partokat, kiderült, hogy az utasok két rabszolga-kereskedő kezébe kerültek. Legtöbbjüket jó pénzért eladták szaracén uralkodóknak és kereskedőknek, sokukat pedig kivégezték, mert nem voltak hajlandók áttérni az iszlám hitre. A kaland csúfos véget ért.

Az igazság nyomában

Adott tehát két, egymással számos ponton megegyező történet. Bár teljes pontossággal valószínűleg sohasem lehet majd rekonstruálni a történéseket, az utóbbi évtizedek kutatásai sok kérdést tisztáztak az eseményekkel kapcsolatban.

Tény, hogy a kereszténységnek a 13. század elején több oldalról is komoly kihívással kellett szembenéznie. Kasztíliába 1211-ben betörtek az arabok, III. Ince pápa 1209-ben megindította a dél-franciaországi albigensek elleni keresztes hadjáratot, a Szentföld pedig továbbra is muszlim kézen volt. Ebben a helyzetben a nyugat-európai vidékeket számos, az eretnekek elleni küzdelemre buzdító, és a felsőbb rétegeket eredménytelenségük miatt kárhoztató vándorprédikátor járta. Szónoklataik felszították a vallási fanatizmust a helyi parasztokban, akik hittek abban, hogy azt, ami a bűnös hatalmasságoknak nem sikerült, ők tisztaságuk révén elérhetik.

Míg a Rajna-menti mozgalomról számos német város és kolostor krónikája tesz említést, a francia pásztorfiú, Étienne vezette „keresztesek” történetéről jóval kevesebb krónika számol be. Az elsődleges forrás a Trois Fontaines-i ciszterci apátság szerzetesének, Albericus Monachusnak az 1250 környékén, vagyis jóval az események után írt krónikája. Az elbeszélést a későbbiekben egy, a mai Belgium területén található neufmoutiers-i apátság egyik szerzetese újabb elemekkel egészítette ki, tovább rontva ezzel a leírás hitelességét.

Mint Kelly De Vries Teenagers at War During the Middle Ages (Kamaszok a középkor háborúiban) című tanulmányában megjegyzi, a szerzetes elbeszélését „a legtöbb modern történész az írói képzelet zavaros agyszüleményének tekinti.” Ennek ellenére valószínű, hogy Franciaország területén is kibontakozott egy népi vallásos mozgalom, a résztvevők azonban a történészek szerint nem jutottak túl az ország határain. A két „hadjárat” története közötti kísérteties hasonlóságot az eredményezte, hogy a későbbi korok krónikaírói összemosták őket.

A történészek a németországi eseményekről szóló leghitelesebb tudósításnak a marbachi krónikát tekintik. Az író nem tagadja a mozgalommal kapcsolatos ellenérzéseit, ennek köszönhetően pedig nem színezi ki a történéseket. Vagyis ez az egyetlen forrás az események idején keletkezett krónikák közül, amely hiteles képet nyújthat a résztvevők koráról.

A leírásban azonban az szerepel, hogy férfiak és nők, valamint idősebbek és fiatalabbak is részt vettek az eseményeken, vagyis kor és nem tekintetében nem beszélhetünk homogén tömegről. A többi korabeli krónikában általában nem térnek ki a résztvevők korára, és csak jóval az események után keletkezett krónikák leírásai állították, hogy a mozgalom tagjai gyerekek voltak.

Francia történészek rámutattak, hogy a krónikákban szereplő puer szó valóban jelenthetett gyereket is, de korosztályoktól teljesen függetlenül társadalmi osztályra is utalhattak a szóval. A kutatók szerint puer alatt szolgát, időszaki munkából élőt, napszámost, valamint örökség nélkül maradó fiatalabb fivért is érthettek. Ezt támasztja alá az ebersheimi krónika is, amely a szót háziszolga értelemben használta. A trieri krónikás – akinek feljegyzéseit számos német kolostor és város krónikája átvette – pedig arról számolt be, hogy 1212 tavaszán földművelők és kétkezi munkások kezdtek el gyülekezni isteni sugallatra. Gyerekekről azonban nem ejtett szót.

A népi kezdeményezésű zarándoklat résztvevői tehát a szegény, nyomor elől menekülő, mezőgazdaságban dolgozó rétegek közül kerültek ki, akiknek nem volt semmi vesztenivalójuk. Bár lehettek közöttük gyerekek is, szinte biztosra vehető, hogy nem ők alkották a többséget.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu

Címkék: