quotescamera408D8217-1508-42F1-8C7C-9B81D4D48B57BF2C6754-57F9-416E-81DD-671EE8AD8D71DD13BF45-FD0E-4F5E-BCB8-EE0968EEB4D2DD13BF45-FD0E-4F5E-BCB8-EE0968EEB4D292333EC4-7DF2-4B9F-A7BF-114B75EE0347chevron_thin_rightchevron-downchevron-firstchevron-lastchevron-leftchevron-nextchevron-prevchevron-right582A3CB2-04DA-4E39-837D-58C0907011FD582A3CB2-04DA-4E39-837D-58C0907011FDchevron-upA659D4DE-32ED-45A3-A6C5-A48FFE2B488D75140C12-4E5F-4759-9FD3-4300BCD98B0CB69DB86E-0DDE-4383-BD92-653067C2563303A7445C-E555-4556-9278-5815BF71C9AF16DD793C-5D61-45BF-AFAF-6DE315DB19D01A6A983E-3DA3-4A07-ACA8-60B780BA8F5Bsearch-bigD9E58768-0281-47D1-8191-45C7CE673AF893DB4080-7C8D-467D-8E27-6ECB71C8D144C6DE3A5E-B153-4D9B-9D7B-F226C80BCB9A1D118CCB-65D4-4236-8317-A87D534DDCA8001646AA-7655-4585-ADCC-738ED6F09280
2022. 08. 14. vasárnap
  -  Marcell
Blog

A végsőkig kitartott semlegessége mellett Törökország a II. világháborúban

2022. július 31.

Délkelet-Európa hatalmi viszonyainak sok évszázadon át meghatározó tényezője volt az Oszmán Birodalom, amely 1453-ban a keletrómai főváros, Konstantinápoly elfoglalásával tartósan megvetette lábát a kontinensen. Az Ázsiában is nagy kiterjedésű területek felett uralkodó szultánok ezt követően elfoglalták a Balkán-félsziget egészét, a Magyar Királyság jelentős részét, a 17. század végére pedig Ausztria fővárosát, Bécset ostromolták. Habár idővel veszített erejéből, a 19. század folyamán „Európa beteg emberének” tartott birodalom hirtelen megszűnése az első világháború végén teljesen felborította a térség viszonyait. Nem kellett azonban sokáig várni az „örökös” megérkezésére: az 1920-as évek folyamán konszolidálódó atatürki Törökország földrajzi pozíciójánál fogva természetes volt, hogy magára igyekszik vállalni a hajdani birodalom szerepeinek egy részét, azonban a modern kor kihívásaival az új országnak is nehéz küzdelmet kellett folytatnia.

Megfontolt álláspont

A második világháború kitörésekor az 1938-ban elhunyt Atatürk utóda, Ismet Inönü ült az elnöki székben.

Törökország számára az első világháborús rossz oldalválasztás és a birodalom megszűnését elhozó vereség még friss tapasztalat volt, így az ország nem sietett egyik fél segítségére sem.

A bizonytalanságot csak növelték a gyors német katonai sikerek, az elköteleződés azonban nem volt opció a katonailag igen gyenge lábakon álló Törökország számára: Inönü 1941. június 18-án (négy nappal azelőtt, hogy Németország megtámadta volna a Szovjetuniót) aláírta Ankarában a „német–török barátsági szerződést”, amely tíz évre garantálta Törökország semlegességét a konfliktusban.

Németország emellett nagyfokú importőre volt a háború során a török kromitércnek, amely stratégiai fontossággal bírt a német hadiipar számára.

A nyugati szövetségesek nem nézhették tétlenül Németország közeledését a Földközi- és a Fekete-tengeri térség kulcsfontosságú hatalma felé.

Törökország ügye – talán éppen saját térségbeli első világháborús kudarca, a Dardanelláknál indított offenzíva miatt – Winston Churchill brit miniszterelnök számára volt a legfontosabb, aki Olaszország után a Balkán-félszigeten kívánt újabb frontot nyitni az európai háborúban.

Brit remények

Már 1941 őszén megegyezés született Cordell Hull amerikai külügyminiszter és Lord Halifax washingtoni brit nagykövet között arról, hogy Törökország a szövetségesekhez való édesgetésében Nagy-Britannia vállalhatja a főszerepet.

Megindultak a hadianyag-segélyszállítmányok, azonban Churchill szándékosan igyekezett ezek mértékét oly módon korlátozni, hogy az átadott anyag csak védelmi célok ellátására legyen alkalmas. Úgy gondolta, ha Németország ellen látszik fordulni a hadiszerencse, a megnövelt katonai segéllyel lehet majd a leghatékonyabban maguk mellé állítani Ankarát.

Az 1943. januári, Roosevelt és Churchill közötti casablancai találkozón a brit „mediterrán stratégia” nyert elsőbbséget, ez Olaszország inváziója mellett a Törökország csatlakozása irányába tett erőteljesebb lépéseket is jelentette.

Még abban a hónapban brit delegáció látogatott a törökországi Adanába, ahol tagjai többek között a török vezérkari főnökkel, Fevzi Cakmak marsallal találkoztak, Churchill pedig személyesen Inönüvel.

Miközben a vezérkari főnök elképesztő számokat sorolt fel (2300 harckocsit, 2600 tüzérségi eszközt, 120 000 tonna repülőgép-üzemanyagot, stb.), amelyekre serege harcra késszé tételéhez szüksége lett volna a szövetségesektől, Churchill ígéretet tett Inönünek a katonai segélyek növelésére. Mindezért cserébe a török elnök semmi többet nem ígért, mint hogy átgondolja a semlegesség kérdését.

Amikor Churchill felhozta az esetleges szövetséges légibázisok létrehozásának kérdését, Inönü mereven elzárkózott a tengelyhatalmak Balkán-félszigeti jelenlétére hivatkozva – amíg Bulgária a tengelyhatalmak oldalán állt, addig Törökország gazdasági központja, Isztambul is veszélyben volt. A szinte eredménytelennek mondható találkozóról mindazonáltal Churchill „óriási sikerként” számolt be táviratban Rooseveltnek.

Erre megvolt a maga oka: Churchill, ahogy Roosevelt és országaik katonai vezetése is, mind a saját irányába szerette volna továbbvinni a háborút. Casablancában végül nem született megegyezés a Földközi-tengeri műveletekről Szicília elfoglalásán túl – George C. Marshall amerikai vezérkari főnök abban reménykedett, hogy ezt követően már Franciaország felé fordíthatják figyelmüket, mások Olaszország teljes felszabadítását tűzték volna ki célul, míg a brit War Cabinet Olaszország mellett a Balkán-félszigetet vette célba „Földközi-tengeri támadó stratégia” című 1942. decemberi dokumentumában. A terveket további fejlesztésre és tanulmányozásra utalták ki.

Merész, részletes ábrándok

Szicília elfoglalását (1943. július-augusztus) és Olaszország invázióját (1943. szeptember) követően a britek egyre komolyabb tervezésbe kezdtek a Balkán-félszigeten folytatandó hadműveletekről, e folyamatból azonban teljességgel kihagyták az amerikaiakat. Churchill – vélhetően későbbi, a Szovjetunióval kapcsolatos stratégiai okokból is – főként az Égei-tenger szigetvilágát vette célba.

Amikor Churchill 1943 folyamán felhozta az Égei-tengeren és a Balkán-félszigeten folytatandó hadműveletek lehetőségét, Roosevelt elzárkózott az elől, hogy Olaszországból térítsenek el csapatokat a célra. A brit War Cabinet azonban még 1942 decemberében arra a következtetésre jutott, hogy az itteni partraszállás sikeréhez vagy Törökország háborúba való belépésére, vagy Olaszország kilépésére van szükség.

Churchill az amerikai elnök elzárkózását követően visszafogottabban érvelt az Égei-tengeri műveletek mellett, hangsúlyozva, hogy azokhoz szigorúan kis létszámú, kommandó jellegű egységekre lenne szükség. Mindeközben azonban saját katonai vezetősége már jóval előrébb járt: a potenciális balkáni partraszállás helyszínét is kinézték már.

Arra jutottak, hogy Jugoszlávia zegzugos, öblökkel teli tengerpartja sokkal jobban védhető a megszálló németek számára, és a helyi partizánok, akikkel a szövetséges csapatoknak együtt kellene működniük, ismeretlen harcértékűek és nem feltétlenül megbízhatók.

Délebbre, Albánia partjainál, nevezetesen Durazzo kikötővárosnál más volt a helyzet: amellett, hogy az Itáliai-félsziget déli részének közelebbi fekvése miatt könnyebben megközelíthető, a kikötő napi 2000 tonnányi rakomány behajózását tette lehetővé.

Az 1943 novemberére elkészült tervek így előbb Durazzo, majd a főváros Tirana elfoglalását irányozták elő, ezt követően pedig a németpárti bolgár kormány megdöntését, amely reményeik szerint dominóhatást indítana el a félszigeten, Romániát, Magyarországot és az ekkor német bábállam Horvátországot is beleértve.

A Balkán-félsziget lezárásával a német hadigépezet számára szükséges itteni olaj-, réz- és bauxitszállítmányokat is meg szándékozták szüntetni, valamint a már említett török kromitexportot.

A török együttműködés hiánya ellenére Churchill nem adta fel azon tervét, hogy bevonja az országot a háborúba – mind a nyugati szövetségesek, mind a Szovjetunió rendre tiltakozott Ankaránál a németekkel való kereskedelme miatt, a törökök azonban azt állították, titokban lassítják saját kromitkivitelüket Németországba. Ez igencsak kétséges, ugyanis Törökország a fontos nyersanyagért cserébe a német oldalról további katonai felszereléssel gazdagodott a háború során.

Lehetetlen kérés

1943 novemberében a brit miniszterelnök utoljára megpróbálkozott terve előadásával, amikor a „három nagy” – ő, Roosevelt elnök és Sztálin szovjet pártfőtitkár – első ízben találkozott személyesen az iráni Teheránban.

A konferencia legelső napján, november 28-án Churchill mindenkit meglepett a balkáni invázió és Törökország bevonásának tervével, azonban a brit kormányfő kapta szövetségeseitől a sokkolóbb meglepetést: Roosevelt továbbra is elzárkózott a tervtől, Sztálin pedig – mivel már ekkor saját érdekszférája részének tekintette a Balkán-félszigetet – egyenesen követelte, hogy a nyugati szövetségesek kizárólag az Overlord-hadműveletre való felkészüléssel foglalkozzanak, valamint egy dél-franciaországi elterelő hadművelettel.

Megjegyezte továbbá, hogy Törökország szerinte „elveszett ügy”, és mivel a hadiszerencse már teljességgel a németek ellen fordult, felesleges tovább kérlelni Ankarát a háborúba való belépésre.

Terve teljes kudarca nyomán nagy fordulat állt be Churchill és Törökország viszonyában: a brit miniszterelnök hirtelen felhagyott minden addigi diplomáciai tapogatózással, és az innentől érkező közös brit–amerikai üzenetek jóval határozottabb hangnemet ütöttek meg: számon kérték a háborúhoz való csatlakozás addigi hiányát, valamint elzárkóztak a törökök hadianyag- és felszerelés-követeléseinek teljesítésétől addig, amíg Törökország nem hagy fel a Németországgal folytatott kereskedelemmel. Ennek érdekében a nyugati diplomaták szándékosan – sokszor túlozva – fenyegetőztek a Szovjetunió térségbeli terjeszkedésével is.

1944 elejére nyilvánvalóvá vált Inönü és a török vezetés számára, hogy a kettős játszma nem működhet tovább. 1944. április 14-én a Török Nemzetgyűlés megszavazta a Németországgal való kereskedelem felfüggesztését, négy hónappal később pedig a diplomáciai kapcsolatot is megszakították a Harmadik Birodalommal.

Ezt követően ultimátumot kaptak a szövetségesektől: 1945. március 1-jéig hadba kellett lépniük, ha helyet akartak maguknak az alakuló Egyesült Nemzetek Szövetségében. Néhány nappal a határidő előtt meg is történt a török hadüzenet, ez azonban csupán jelképes volt.

Külön érdekesség Churchill Törökországgal kapcsolatos szándékainak utóélete: a háború után írt emlékirataiban nyomát sem találni nekik, nincs megemlítve, hogy a meg nem valósult balkáni partraszálláshoz feltétlenül szükség lett volna török segítségre.

Tudta-e, hogy…?

A második világháború során a török légierő pilótákat küldött Nagy-Britanniába kiképzésre, közülük 14-en ott vesztették életüket (13-an balesetben, egy embert gyakorlórepülés közben a németek lőttek le).

Ismet Inönü – Atatürk jobbkezeként – jelentős katonai karriert futott be, a hadnagyi rendfokozattól egészen a vezérkari főnöki pozícióig vitte az oszmán, majd a török seregben.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu

Címkék: