Lázár János: természeti kincsünk az ivóvíz

A nyersanyagkincseket ma nem kiaknázni kell, hanem felelősen bánni velük, Magyarország termőföldje és vízkészlete pedig olyan érték, amely nyertes országgá tehet minket – mondta el portálunknak Lázár János. Az országgyűlési képviselőt a víz világnapján kérdeztük.

– Korábban egy agrár témájú konferencián azt mondta, Magyarország nyersanyagokban gazdag ország, és le kell végre számolnunk a „kis ország” belénk nevelt korlátaival. Mire gondolt? 

Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról. Van az a népmese, amelyikben a király megkérdezi három lányát, mennyire szeretik őt, és a legkisebb lány úgy felel, „úgy szeretlek édesapám, mint az emberek a sót”. A király csalódott lesz, elkergeti a lányát, aztán évek múlva egy – a megleckéztetésére adott – lakomán megérti, hogy a só olyasmi, amit akkor értékelünk igazán, amikor nincs, amikor hiányzik. Ezt a mesét ajánlom mindazok figyelmébe, akik a marxista történelem- és földrajzoktatás nyomán még mindig azt mondják, hogy Magyarország kis ország, amely ásványkincsekben és nyersanyagokban szegény. Az állítás egyik része sem igaz ugyanis. Magyarország Európa közepes méretű országa, az EU-s tagságának, illetve a V4 együttműködésnek köszönhetően pedig nyugodtan nevezhető európai középhatalomnak is.

– Jelentős bányáink, olajmezőink azért nincsenek. Hogyan lehetnénk nyersanyagban gazdagok?

A természeti kincseknek ugyanúgy árfolyama van, mint a különféle valutáknak. A Trianon után következő évtizedekben valóban azok az ásványkincsek értek többet, amelyektől épp megfosztottak minket, amikor az elszakított területekkel együtt elvették a bányáink, erdeink, szén- és olajmezőink jelentős részét is. Azóta azonban sokat változott a világ, és a legnagyobb változást két dolog okozta. Az egyik a világjárvány, a másik pedig a klímaválság. A hatásaikkal meg kell tanulnunk együtt élni, alkalmazkodni hozzájuk. Ebben az új korszakban pedig globálisan fölértékelődik két olyan természeti kincs, amelyben Magyarország kifejezetten nagyhatalomnak számít: a termőföld és a vízkészlet. Az előbbi az élelmiszergyártás, a nemzeti önellátó képesség megerősítése miatt túlbecsülhetetlen, ezt a világjárvány és a korlátozások a kétkedőknek is megtanította. Ez utóbbi esetében pedig most nem a gyógy- és hévíz-készletünkre gondolok, aminek az értékével talán már korábban is tisztában voltunk, hanem az édesvízkészletünkre, amelyiknek az értékét csak most kezdjük igazán fölmérni, megérteni.

– A termőföld értéke kétségtelen, de az ivóvizet kevesen szokták kincsnek tartani…

Ez évről-évre egyre kevesebb helyen van így a világon. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy édesvíz terén – az emberiség jelentős részéhez képest – mi bizony a leggazdagabb országok, nemzetek közé tartozunk. Csak néhány szám ennek érzékeltetésére: nálunk a lakosság csaknem 100 százalékának van hozzáférése olyan kiépített rendszerhez, amely tiszta ivóvizet biztosít. A közüzemi vezetékes ivóvízzel ellátott lakások aránya országos szinten 95 százalék fölötti. Míg a szennyvízgyűjtő-hálózatba bekötött lakások aránya eléri a 80,6 százalékos közvetlen bekötöttséget, ebben tehát az egyedileg telepített szennyvíztisztító telepek még benne sincsenek. A másik jelentős nyersanyagkincsünkre, a termőföldre már röviden utaltam: a világjárvány megtanította a világnak, hogy még a nyitott gazdaságok és a kiterjedt, koordinált gazdasági együttműködések korszakában is fölbecsülhetetlen értéke van a nemzeti önellátási képességnek. Vagyis annak, hogy egy állam sokféle, jó minőségű élelmiszerrel el tudja látni minden polgárát akkor is, ha a határok le vannak zárva. Az élelmiszergyártásnak pedig a mezőgazdaság az alapja, a mezőgazdaságnak pedig a föld és az édesvíz.

A világ nagyon sok tája, köztük akár módos, szerencsésebb fejlődésű országok is híján vannak e két, a 21. században nagyon felértékelődött nyersanyag egyikének: a termőföldnek vagy az édesvíznek. Rosszabb – és sajnos egyre gyakoribb – esetben pedig mindkettőnek. A fejlett, nyugati világ tehát most olyan, mint az öreg király a népmesében: hirtelen megtanulja, hogy mi az értéke a földnek és a víznek, amit az elmúlt emberöltőben nem a saját értékén kezelt, mert természetesnek vette, hogy „van”. Magyarország nyersanyagkincsének, vízkészletének ez a felértékelődése azonban még csak adottság, nem pedig a „realizálása” ennek a haszonnak. Itt pedig megint fontos hangsúlyozni, hogy egy új korszakban élünk: a klímatudatosság korszakában.

– A klímatudatosság nagyon jól hangzó fogalom, de mit jelent a gyakorlatban? Hogyan lesz a klímatudatosságból valós klímavédelem?

A nyersanyagkincseket ma nem kiaknázni kell, hanem felelősen bánni velük. A kiaknázás és a felelős bánásmód kifejezéseket tényleg egy világ választja el egymástól. Magyarországnak jelentős technológiai és attól el nem választható módon mentalitásbéli változásra, fejlődésre van szüksége ahhoz, hogy kivételes termőföld- és az édesvízkészlete a Kárpát-medence, illetve a kelet-közép-európai térség nyertes országává tegye. „Okosmezőgazdaságra” és ezt az Agrárium 2.0-t működtetni, fejleszteni képes szakemberek új nemzedékeire van szükség.

– Ennek kulcsa az oktatásban rejlik. Hogyan kellene megváltoztatni a hazai agrárképzést, hogy jobban érvényesüljenek a klímavédelmi szempontok?

A képzés megújítását a középfokú oktatásnál kell kezdeni, de a legnagyobb feladat a felsőfokú oktatásra hárul. Ez a felismerés húzódik meg a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem újraalapítása mögött. Abban, hogy én is kurátor lettem a testületben, talán szerepet játszott az a tény, hogy a mezőhegyesi tangazdaság kormánybiztosa vagyok. Mi ugyanis Mezőhegyesen szó szerint vesszük azt, hogy tangazdaság vagyunk. Úgy tekintünk az ott zajló munkára, hogy az mintaprojektje, tesztje a már említett új magyar mezőgazdaságnak is. Erre jó példa az, ahogy a vízzel bánunk. A kormány támogatásával mintegy 8,5 milliárd forintos fejlesztéssel, több mint 5500 hektáros területen valósítjuk meg és tesszük hatékonyabbá az öntözést mintagazdaságban. E projekt keretében két év alatt kiépítjük, öt éven belül pedig feketén-fehéren bizonyítjuk, hogy: kevesebb vízből is lehet nagyobb területet öntözni, hogy a klímaváltozással szemben is van hatékony megoldás, valamint, hogy az új technológiákkal a termelés biztonságosabbá és jövedelmezőbbé tehető.

– Mekkora területen valósul meg az öntözésfejlesztési mintaprogram?

Az 5500 hektár talán önmagában nem elég beszédes, de ha ehhez hozzáteszem, hogy honnan indulunk-indultunk, akkor érzékelhetővé válik, hogy viszonylag rövid idő alatt, milyen nagy változást lehet elérni a vízhasználat kultúrájában, ha megvan hozzá a cégvezetői és politikai akarat, a forrás, valamint a know-how, a szaktudás. A Ménesbirtok által megművelt területeken az öntözésfejlesztési projekt előtt 2300 hektáron volt lehetséges egyidejűleg öntözni. És további, nagyságrendileg 3500 hektár területen állt-áll rendelkezésre kiépített, de még be nem rendezett öntözőrendszer. A történelmi mértékű és szerintem történelmi fontosságú öntözésfejlesztési projekt révén a Ménesbirtok a kiépített és berendezett öntözési kapacitást 5500 hektárra, az egyidejűleg öntözhető területek mértékét pedig 3000 hektárra fogja emelni, ráadásul úgy, hogy a jelenlegi 5 mm-es napi csapadéknormát is 7 mm-re növeli. Vagyis nagyobb területre több vizet juttatunk ki, mégis takarékosabban, mint eddig. Példát mutatunk a magyar mezőgazdaságnak, de nemcsak abban, hogy mire van szükség, hanem azon a téren is, hogy azt hogyan lehet megvalósítani.

A térség országgyűlési képviselője a Magyar Víziközmű Szövetségnek is interjút adott, ez 17 órakor kerül ki a szövetség Facebook-oldalára.