Halmágyi Pál: A szocialista rendszer azon dolgozott, hogy elfelejtsünk ezer évet!

Június 4-től, Trianon századik évfordulójától Csongrád-Csanádra változik megyénk neve, az erről szóló indítványt Lázár János nyújtotta be 2017-ben az országgyűlés elé, amely ellenszavazat nélkül elfogadta azt. Halmágyi Pál történésszel, a makói múzeum nyugalmazott igazgatójával erről a szimbolikus döntésről beszélgettünk.

– Mire gondolt az elsők között, amikor megszületett a döntés, hogy Trianon századik évfordulóján Csongrád megye felveszi az ősi Csanád nevet is?

– Nagyon örültem, ez lassan egy 30 éves küzdelemnek a végét jelentette. Soha nem értettem, hogy ha a szocializmus 40 éve alatt lehetett Szabolcs-Szatmár megye, Bács-Kiskun megye, Győr-Sopron megye, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Csanád-Csongrád megye viszont nem létezhetett. Máshol megmaradhattak a töredék vármegyék nevei, nálunk eltörölték. Miközben azoknak, akik a második világháború előtt születtek, természetes volt, hogy van Csanád megye, több település nevében még most is benne van. De jött a Rákosi-rendszer és egy tollvonással nem csak a megye nevét törölték el, hanem a területét is felosztotta Békés és Csongrád megye között. Ezzel eltűnt a térképről egy ezeréves vármegye.

– Egy ideig „közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye” is volt itt, ez arra utalt akkor, hogy bíztak abban, hogy még visszakerülhetnek az elvesztett területek?

– Igen, az „egyelőre” szó azt jelentette, hogy nem fogadjuk el Trianont, az csak ideiglenes. Akik megélték a békediktátumot, nem tudták elképzelni, hogy ez így maradhat. Ez elfogadhatatlan volt, azt gondolták, hogy pillanatnyilag nem tudunk mit csinálni, de ez egy olyan lehetetlen állapot, ami nem maradhat fenn.

– A rendszerváltás környékén megpróbálták visszaállítani Csanád megyét, mi történt ekkor?

– A nyolcvanas évek közepétől már egyre nyíltabban lehetett erről a kérdésről beszélni. 1990-ben, az első képviselőtestületben még nagy volt az akarat arra, hogy visszaállítsák Csanád megyét, Makó székhellyel. Sánta Sándor polgármesterként az akkori képviselőkkel, elsősorban Gilicze Jánossal végigjárta a Békés megyéhez tartozó volt Csanád megyei községeket. Ezekben a községekben is pozitívan álltak az elképzelés mellé a polgármesterek, megvoltak a támogató nyilatkozatok. A megyei közgyűlés ezt egyáltalán nem nézte jó szemmel, és ebből a tervből végül nem lett semmi. Amikor Lázár János lett az országgyűlési képviselő, nagyon jó érzékkel vette észre, hogy ez egy olyan környék, ahol nagy jelentősége van a Csanád névnek, ezt akarta visszahozni és hála istennek sikerült.

– Gazdasági, kulturális szempontból egyébként mennyit veszített a térség a trianoni békediktátummal?

– Előtte mi az ország belsejében lévő megye voltunk, most a határ szélére vetett megye lettünk.  Nagy ipari központ volt Arad, ipari, kulturális, szellemi központ volt az európai szintű nagyváros Temesvár.  A mi térségünk mezőgazdasági terület volt, akinek hagyma kellett az makóit vásárolt, de beszélhetünk a lótenyésztésről, a kitűnő kukoricáról, búzáról, zöldségekről.  Meg voltak a felvevőpiacaink e közeli nagyvárosokban. A kereskedelmi, gazdasági,  kulturális kapcsolatok lettek 1920-ban félbevágva. Minden utódállam próbálta megszűntetni e kapcsolatokat. Sok apátfalvinak például a Maros másik oldalán volt a földje, úgynevezett kettős birtokosok voltak, akiknek Magyarországon és Romániában is voltak földjei. Művelni kellett, a terményt át kellett hozni, azt szurkálták szuronyos puskával, hogy rejtőzik-e benne valaki, vagy csempésznek-e valamit. Olykor azt mondták, hogy most nem hozhat át, csak mondjuk 5 mázsát, a többi megrohadhatott, míg ismét átmehettek érte. Minden ilyen szekatúrával azt akarták elérni, unják meg, ne érje meg nekik átmenni, adják el a magyarok az ottani földjeiket.

– Mikor kezdődött el egyfajta csendes belenyugvás?

– A végső szőnyeg alá söprést Rákosiék oldották meg. Nem lehetett beszélni Trianonról, vagy arról, hogy a határ túloldalán is magyarok élnek. Amiről nem beszélünk, az nincs. A szocialista rendszer mindkét oldalon azon dolgozott, hogy a békediktátum örökre szól, felejtsük el az elmúlt ezer évet, ne is beszéljünk arról, mi volt itt régen.

Újságcikk a Csongrád Megyei Hírlap 1990. március 24-i számában

– Ilyen szempontból akkor ön szerint mi az üzenete annak, hogy a épp a békediktátum századik évfordulóján kerül vissza Csanád a megye nevébe?

– Ez egy szimbolikus döntés, most ezt tudjuk tenni a történelmi hagyományok megőrzése érdekében. A kormány – távolabbra tekintve – nagy energiát fordít a határon túliak támogatására, a kapcsolattartás elősegítésére. Amit lehet, azt tegyük is meg, ez is rengeteget jelent, hogy ne meneküljenek el onnan. Tragédia, hogy 30 évvel ezelőtt még 1,7 milliós magyarság volt a romániai területeken, most 1,2 millió körüli az ottani magyarok száma.

Nagy Szabolcs

Makó Híradó