quotescamera408D8217-1508-42F1-8C7C-9B81D4D48B57BF2C6754-57F9-416E-81DD-671EE8AD8D71DD13BF45-FD0E-4F5E-BCB8-EE0968EEB4D2DD13BF45-FD0E-4F5E-BCB8-EE0968EEB4D292333EC4-7DF2-4B9F-A7BF-114B75EE0347chevron_thin_rightchevron-downchevron-firstchevron-lastchevron-leftchevron-nextchevron-prevchevron-right582A3CB2-04DA-4E39-837D-58C0907011FD582A3CB2-04DA-4E39-837D-58C0907011FDchevron-upA659D4DE-32ED-45A3-A6C5-A48FFE2B488D75140C12-4E5F-4759-9FD3-4300BCD98B0CB69DB86E-0DDE-4383-BD92-653067C2563303A7445C-E555-4556-9278-5815BF71C9AF16DD793C-5D61-45BF-AFAF-6DE315DB19D01A6A983E-3DA3-4A07-ACA8-60B780BA8F5Bsearch-bigD9E58768-0281-47D1-8191-45C7CE673AF893DB4080-7C8D-467D-8E27-6ECB71C8D144C6DE3A5E-B153-4D9B-9D7B-F226C80BCB9A1D118CCB-65D4-4236-8317-A87D534DDCA8001646AA-7655-4585-ADCC-738ED6F09280
2022. 12. 08. csütörtök
  -  Mária
Promenad.hu archívum

Gyermekeimre gondoltam, miután kirúgtam magam alól a sámlit

2010. január 18.

Vannak helyzetek, mikor az ember olyan kilátástalannak látja már az életét, hogy legszívesebben eldobná magától. Akad, akinek mindez meg is fordul a fejében, ám erősebb annál, hogy mindezt megtegye. Ám olyanok is vannak, sajnos szép számmal, akik gyengének bizonyulnak és öngyilkosságba menekülnek.

Mindig is foglalkoztatott a gondolat: vajon mi járhat annak a fejében, aki önkezével akar véget vetni életének? Mi vezérelheti utolsó mozdulatait, mi az az utolsó emlékkép, melyet látni vél, mielőtt végleg távozna az árnyékvilágból? Már-már megválaszolhatatlanok a kérdések, hiszen akinek sikerült eldobni magától az életét, senkinek nem mesél az átélt élményről, akit viszont megmentettek, általában szeretné mihamarabb elfelejteni a történteket, s inkább hallgatásba burkolózik.

A napokban aztán összefutottam egy olyan régi ismerősömmel, nevezzük egyszerűen csak Péternek, aki néhány hónappal ezelőtt egyik napról a másikra eltűnt a látókörömből. Hiába kerestem heteken keresztül, mintha a föld nyelte volna el. Riasztó híreket hallottam felőle, de képtelen voltam a nyomára akadni. Amilyen váratlan volt az eltűnése, legalább olyan váratlan volt újbóli felbukkanása is. Hogy egykori baráti kapcsolatunknak köszönhető-e vagy egyszerűen jókor voltam jó helyen, nem tudom, de talán nem is ez a lényeg. Kérdés nélkül öntötte ki a szívét, s mesélt halálba való menekülési szándékáról, majd életéért való küzdelméről.
— Nem magyarázkodom, hogy búcsú nélkül távoztam, de akkor úgy éreztem, nincs más választásom — kezdte történetét a középkorú Péter.

— Rájöttem mekkora balek vagyok, hogy a feleségem mennyire kihasznált, hogy olyan horribillis adósságaink vannak, melyekből képtelenség kikecmeregni. Elegem lett mindenből. Mikor nem volt otthon senki, fogtam egy erős kötelet, s kimentem az alsó épületbe. Felálltam a kis sámlira, a kötelet pedig átvetettem egy gerendán. Zokogtam, mikor a hurkot a nyakamra tettem, de elszánt voltam. Kilátástalannak véltem az életem, úgy gondoltam nincs más választásom, meg akartam halni. Erősnek hittem magam, de ma már tudom, akkor voltam a leggyengébb. Vettem egy nagy levegőt és kirúgtam magam alól a sámlit.

A kötél megfeszült, a súlyomtól a hurok egyre jobban szorult a nyakamon. Hogy egyszerűen csak pancsernek bizonyultam vagy más van megírva a sorsomban, nem tudom, de a cipőm orra hegye éppen leért a földre. Abban a pillanatban tudatosult bennem, mit tettem: hogy menekülésemmel cserben hagyom azokat, akiket legjobban szeretek, s akik engem szeretnek. Nem látom felnőni a gyerekeimet, nem leszek mellettük, mikor segítségre lesz szükségük. Aztán lehunyt szemeim előtt megjelent a kisfiam és kislányom mosolygós, vidám arca, s már újra élni akartam. Hirtelen tiszta lett előttem a kép. Tudtam, ha rövid időn belül nem sikerül kiszabadítani magam a kötél szorításából, megfulladok.
Segítségre nem számíthattam, hiszen egyedül voltam otthon. Ismersz, nem egy csenevész ember vagyok, a több mint száz kilós súlyom tonnás teherként húzott lefelé. Megfeszítettem a nyakam, próbáltam időnként pipiskedni, s a cipőm orra hegyén stabilan megállni, hiszen addig sem feszült a kötél.

Az életösztön ekkor már ismét dolgozott bennem, úgy küzdöttem, mint még soha. Az élniakarás megsokszorozta erőmet. Hol a magam alól kibillentett sámlit próbáltam a lábammal visszakotorni magam alá, hol a kezemmel húztam felfelé magam, mint egykoron az iskolai kötélmászáskor. Már-már feladtam a kilátástalannak tűnő küzdelmet, mikor siker koronázta erőlködésemet, a sámli úgy billent az élére, hogy újra stabilan rá tudtam állni. Remegő kézzel lazítottam meg, majd vettem le nyakamról a kötelet.

Péter szerencsésnek mondhatja magát, túlélte élete legrosszabb döntését, túlélte az önmaga választotta halált. Sajnos azonban ez nem mindenkinek sikerül. Hiába is gondolják meg néhányan magukat menetközben, ha nincs visszaút. Ez a történet legyen okulás azok számára, akiket kételyek gyötörnek, akik itt hagynák az árnyékvilágot. (szoljon.hu)