Gyermekeimre gondoltam, miután kirúgtam magam alól a sámlit

Vannak helyzetek, mikor az ember olyan kilátástalannak látja már az életét, hogy legszívesebben eldobná magától. Akad, akinek mindez meg is fordul a fejében, ám erősebb annál, hogy mindezt megtegye. Ám olyanok is vannak, sajnos szép számmal, akik gyengének bizonyulnak és öngyilkosságba menekülnek.

Mindig is foglalkoztatott a gondolat: vajon mi járhat annak a fejében, aki önkezével akar véget vetni életének? Mi vezérelheti utolsó mozdulatait, mi az az utolsó emlékkép, melyet látni vél, mielőtt végleg távozna az árnyékvilágból? Már-már megválaszolhatatlanok a kérdések, hiszen akinek sikerült eldobni magától az életét, senkinek nem mesél az átélt élményről, akit viszont megmentettek, általában szeretné mihamarabb elfelejteni a történteket, s inkább hallgatásba burkolózik.

A napokban aztán összefutottam egy olyan régi ismerősömmel, nevezzük egyszerűen csak Péternek, aki néhány hónappal ezelőtt egyik napról a másikra eltűnt a látókörömből. Hiába kerestem heteken keresztül, mintha a föld nyelte volna el. Riasztó híreket hallottam felőle, de képtelen voltam a nyomára akadni. Amilyen váratlan volt az eltűnése, legalább olyan váratlan volt újbóli felbukkanása is. Hogy egykori baráti kapcsolatunknak köszönhető-e vagy egyszerűen jókor voltam jó helyen, nem tudom, de talán nem is ez a lényeg. Kérdés nélkül öntötte ki a szívét, s mesélt halálba való menekülési szándékáról, majd életéért való küzdelméről.
— Nem magyarázkodom, hogy búcsú nélkül távoztam, de akkor úgy éreztem, nincs más választásom — kezdte történetét a középkorú Péter.

— Rájöttem mekkora balek vagyok, hogy a feleségem mennyire kihasznált, hogy olyan horribillis adósságaink vannak, melyekből képtelenség kikecmeregni. Elegem lett mindenből. Mikor nem volt otthon senki, fogtam egy erős kötelet, s kimentem az alsó épületbe. Felálltam a kis sámlira, a kötelet pedig átvetettem egy gerendán. Zokogtam, mikor a hurkot a nyakamra tettem, de elszánt voltam. Kilátástalannak véltem az életem, úgy gondoltam nincs más választásom, meg akartam halni. Erősnek hittem magam, de ma már tudom, akkor voltam a leggyengébb. Vettem egy nagy levegőt és kirúgtam magam alól a sámlit.

A kötél megfeszült, a súlyomtól a hurok egyre jobban szorult a nyakamon. Hogy egyszerűen csak pancsernek bizonyultam vagy más van megírva a sorsomban, nem tudom, de a cipőm orra hegye éppen leért a földre. Abban a pillanatban tudatosult bennem, mit tettem: hogy menekülésemmel cserben hagyom azokat, akiket legjobban szeretek, s akik engem szeretnek. Nem látom felnőni a gyerekeimet, nem leszek mellettük, mikor segítségre lesz szükségük. Aztán lehunyt szemeim előtt megjelent a kisfiam és kislányom mosolygós, vidám arca, s már újra élni akartam. Hirtelen tiszta lett előttem a kép. Tudtam, ha rövid időn belül nem sikerül kiszabadítani magam a kötél szorításából, megfulladok.
Segítségre nem számíthattam, hiszen egyedül voltam otthon. Ismersz, nem egy csenevész ember vagyok, a több mint száz kilós súlyom tonnás teherként húzott lefelé. Megfeszítettem a nyakam, próbáltam időnként pipiskedni, s a cipőm orra hegyén stabilan megállni, hiszen addig sem feszült a kötél.

Az életösztön ekkor már ismét dolgozott bennem, úgy küzdöttem, mint még soha. Az élniakarás megsokszorozta erőmet. Hol a magam alól kibillentett sámlit próbáltam a lábammal visszakotorni magam alá, hol a kezemmel húztam felfelé magam, mint egykoron az iskolai kötélmászáskor. Már-már feladtam a kilátástalannak tűnő küzdelmet, mikor siker koronázta erőlködésemet, a sámli úgy billent az élére, hogy újra stabilan rá tudtam állni. Remegő kézzel lazítottam meg, majd vettem le nyakamról a kötelet.

Péter szerencsésnek mondhatja magát, túlélte élete legrosszabb döntését, túlélte az önmaga választotta halált. Sajnos azonban ez nem mindenkinek sikerül. Hiába is gondolják meg néhányan magukat menetközben, ha nincs visszaút. Ez a történet legyen okulás azok számára, akiket kételyek gyötörnek, akik itt hagynák az árnyékvilágot. (szoljon.hu)